- Na, lefekvés előtt jöhet egy bögrés leves? - kérdezte a feleség vidáman a férjét az egyik este. Amikor a férfi bólintott, a feleség előszedett két kis leveseszacskót a szekrényből, majd kivonult a konyhába, ahol két bögrébe beleöntötte a levesporokat, majd felengedte őket forró vízzel.

Mire a férje kiért a konyhába, már készen is volt minden, a két bögre gőzölögve állt a konyhaasztalon. A házaspár még beszélgetett pár percet, majd közösen elfogyasztották a bögrés levest, mindketten a saját bögréjükből.

A férjnek ugyan egy kicsit szokatlan volt a leves íze és állaga, de a felesége megnyugtatta, hogy ez csak azért van, mert gombás ízesítésű, és a tetején a vékony fehér hab nem más, mint tejföl.

A férfi elhitte a magyarázatot, és ez lett élete legnagyobb – és legutolsó – tévedése, pedig látszólag nem volt semmi gond: a házaspár bevonult a hálószobába, megnézték az esti híradót, majd lefeküdtek aludni.

Másnap reggel azonban már csak a feleség ébredt fel a szokott időben, és amikor megrázta a férjét, hogy „Ideje felkelni!”, a férfi nem mozdult, nem mutatott semmilyen életjelet.

A feleség kihívta a mentőket, ők azonban már csak a férje halálának beálltát tudták megállapítani.

A későbbi boncolás gyógyszermérgezést állapított meg, és a feleség ötödjére is készségesen elmesélte a nyomozóknak, hogy a férje hetek óta rosszkedvű volt, és többször megemlítette, hogy lehet, hogy megöli magát. Úgy látszik, sokkal több gyógyszert vett be a kelleténél, és ez okozta a halálát.

Ez persze félig sem volt igaz: a férj egyáltalán nem akarta megölni magát, hanem a halálát a feleség által a bögrés leves porába kevert gyógyszerpor okozta. Ezt azonban az asszonyon kívül senki más nem tudta, úgyhogy a férje halála után néhány héttel minden akadály nélkül felvehette a férje után járó nagy összegű életbiztosítást...

Juli nagyot sóhajtva becsukta a kötetet. Ezen is túl van, ezt is elolvasta, de minek?

Ha az ember lánya „félhivatásos” kritikus, óhatatlanul - és kéretlenül – is elküldik neki a feltörekvő, nevenincs szerzők a semmilyennél is semmilyenebb műveiket, amit aztán kín végigolvasni. Mint ezt a kötetet, ami elvileg egy minikrimi-gyűjtemény lett volna, de hát mondják meg nekem, miféle krimik azok, ahol a gyilkosságok mindenféle hétköznapi, felderíthetetlen módon mennek végbe, és a történetekből hiányzik az izgalmas nyomozás, a gyilkosságok végül sikerrel járó felderítése, a gyilkos lefülelése? Szóval, ez a könyv nem ért egy kalap kakit sem.

Juli feltette az ominózus kötetet a polcra, és a semmitmondó borítóval rendelkező, mindenféle értelemben „szürke” könyv belesimult a sorba, a többi közé.

A következő fél órában Juli megírta a könyvvel kapcsolatos kritikáját, amelyben őszintén leírta a véleményét, kiemelve azt az egy-két pozitívumot, amit a kötettel kapcsolatban össze bírt kaparni (pl., hogy örvendetesen rövid), majd felsorolva a már említett negatívumokat.

Egy órával később Juli már a vacsorát főzte (a férje kedvencét), hogy mire a férfi hazaér, a kész kaja már gőzölögve várhassa a megterített asztalon. A férfi azonban órákat késett, és a vacsora már szinte jéggé dermedt a konyhában, mire hazaért a munkából. „Hát, hiába, túlórázni kellett!” - mondta félősen, s nem hiába félt: Juli megérezte a férje ingén egy finom női parfüm illatát, és meglátta a gallérján a félig elkenődött piros rúzsnyomot.

Ekkor egy kiadós, éjszakába nyúló veszekedés vette kezdetét, amelynek végén a férfi mérgesen magára kapta a kabátot és kisietett a házból, a bejárati ajtót jól becsapva maga után.

Juli utána akart kiabálni, de addigra már teljesen berekedt a korábbi kiabálástól. A fiókból elővett egy csomag papírzsebkendőt, és megpróbálta felitatni az arcán lecsorgó könnyeit.

Aztán hirtelen eszébe jutott valami. Odalépett a könyvespolchoz, és elkezdett keresni valamit. Csak miután harmadjára futotta át a glédába állított könyvgerinceket, akkor találta meg azt, amit keresett: egy szürke, semmitmondó kötetet. Levette a polcról, kinyitotta, és benne ide-oda lapozgatva bele-beleolvasott a rövid történetekbe. Mint a háziasszony, aki a receptkönyvben egy jó receptet keres...

A pékinas szeretett volna egy kevés sült kolbászt vásárolni a szomszéd hentesüzletben, de a hentes nemrég duplájára emelte a sült kolbász árát. A pékinas azonban nem ijedt meg! Fizetésemelést – mit fizetésemelést, fizetésduplázást! - kért főnökétől, a péktől, aki nem nagyon akart volna több pénzt adni neki, de a pékinas sztrájkot helyezett kilátásba, úgyhogy a pék mégiscsak megemelte – sőt, megduplázta! - a fizetését, ugyanakkor – hogy ne legyen ráfizetéses az üzlete – duplájára emelte a péksütemények, pl. a zsemle árát.

A henteslegény szeretett volna egy kevés zsemlét vásárolni a szomszéd pékségben, de a pék nemrég duplájára emelte a zsemle árát. A henteslegény azonban nem ijedt meg! Fizetésemelést – mit fizetésemelést, fizetésduplázást! - kért főnökétől, a hentestől, aki nem nagyon akart volna több pénzt adni neki, de a henteslegény sztrájkot helyezett kilátásba, úgyhogy a hentes mégiscsak megemelte – sőt, megduplázta! - a fizetését, ugyanakkor – hogy ne legyen ráfizetéses az üzlete – duplájára emelte a húsáruk, pl. a sült kolbász árát.

A pékinas szeretett volna egy kevés sült kolbászt vásárolni a szomszéd hentesüzletben, de a hentes nemrég duplájára emelte a sült kolbász árát. A pékinas azonban nem ijedt meg! Fizetésemelést – mit fizetésemelést, fizetésduplázást! - kért főnökétől, a péktől...

Néha elgondolkodhatnánk egészen komoly dolgokon is, például azon, hogy kinek mi a bűne? Nagy-e vagy kicsi (világot jelentő, vagy egészen jelentéktelen), és boldog-e, aki azt hiszi magáról, hogy neki nincs ilyenje? Tudunk-e élni nélküle, vagy életünk velejárója? Eszébe jut-e állandóan annak, akinek van? Nagyon nehéz teher-e, ha valakinek van bűne? (Mondjuk, olyan közepes nagyságú.) Velejéig romlott-e, akinek több is van? Létezik-e olyan ember, akinek egy sincs? Ha van valakinek, akkor tudnak-e róla mások? Vagy ez csak a magánbűne, amiről az idegenek mit sem sejtenek?

A fentiekkel kapcsolatban én nemrég megtanultam valamit, amit most közreadok, hogy okuljanak belőle mások is: a német nyelvben a „Bühne” (ejtsd: „bűne”) szó magyarul „színpad”-ot jelent… :)

Aznap a falusi házaspár korán kelt: az asszony elindult a piacra, hogy jól bevásároljon a hétvégére, a férje pedig kiment hátra a fáskamrába, hogy egy kis fát hasogasson a szobai cserépkályhába való begyújtáshoz. Mivel még nyáron hasított fát vettek, így csak a begyújtóshoz kellett egy kis aprófát vágni. A férfi percek alatt készen is volt vele, és egy vödörben bevitte a szobába az aprófát, bekészítette a kályhába, majd visszament az üres vödörrel a fáskamrába, megpakolta néhány nagyobb fával, aztán azt is bevitte a szobába és azt is bepakolta a cserépkályhába. Mivel a férfi nem sokra becsülte a boltokban kapható „begyújtókockát”, a fáskamrából bevitte a szobába a már korábban elkészített vödörnyi olajjal kevert fűrészport, és abból tett egy keveset a kályhában lévő fadarabok tövébe, hogy majd könnyebben begyulladjanak.
Mivel a férfi felesége a piacra menetel előtt megemlítette a férjének, hogy jó lenne, ha már a meleg házba érne vissza, ezért a férfi nem is késlekedett a begyújtással: miután visszavitte a fáskamrába a begyújtós vödröt, újra bement a szobába, felkapta az asztalról a doboz gyufát és letérdelt a cserépkályha ajtajához. Meggyújtotta a gyufát, odahajolt a kályhaajtóhoz és meggyújtotta a gyufa lángjával a begyújtóst. 
A következő pillanatban a férfi számára váratlan dolog történt: ahelyett, hogy a begyújtós – és a bekészített fa – szépen lángra kapott volna, az inkább „berobbant” és egy nagy lángnyelv csapott ki a kályhaajtón, éppen az odahajoló férfi arcára, kezére és felsőtestére. A férfi a fájdalomtól ordítani kezdett, főleg, hogy a lángnyelvtől lángra kapott a pulóvere is, de a házban nem volt senki, aki meghallhatta volna a segélykiáltását. A férfi ordítva csapkodni kezdte a ruháján a lángokat, mire nagy nehezen el tudta oltani. A nyitott szobaajtón és előszobaajtón kibotorkált az udvarra, és ott kiabált segítségért. Ezt hallották meg a szomszédok, akik átrohantak hozzá, és amikor látták, hogy nagy a baj, kihívták a mentőket. A mentők beszállították a sérültet a legközelebbi város kórházába, ahol az orvosok megállapították, hogy a férfi súlyos égési sérüléseket szenvedett – annyira, hogy pár nap múlva – a gondos egészségügyi ellátás ellenére – a kórházban bele is halt a sérüléseibe. 

A hivatalból kirendelt nyomozók később megállapították, hogy az elhunyt férfi korábban összecserélhette otthon a benzint és az olajat, így olajos fűrészpor helyett benzinessel akart begyújtani, és ez a figyelmetlenség okozhatta a tragédiát – a faluban már nem először.
Pedig a valóság más volt: valójában az elhunyt férfi felesége cserélte ki a tragédia előtti este az ártalmatlan begyújtós keveréket a gyilkos keverékre, így akarván megszerezni a megunt férje után járó magas összegű életbiztosítást. Mivel az asszony a hírekben már korábban hallotta, hogy máshol is okozott tragédiát egy-egy ilyen akaratlan csere, ezért úgy gondolta, hogy ezt a módját választja a férje meggyilkolásának. Mivel kesztyűben végezte a cserét, ezért a nyomozók a vödrön csak a férje ujjlenyomatát találták meg, így a későbbiekben sem gyanakodott senki arra, hogy nem véletlen baleset, hanem szándékos gyilkosság történt...