- Kérsz egy kávét, szívem? Még maradt egy tasakkal a zacskóban! - mondta reggel a szokásostól eltérően egész kedvesen a feleség a férjének. A férfi kivette a zacskóból az utolsónak maradt tasakos kávét, egy konyhai ollóval felvágta a tasakot, a tartalmát beleöntötte a szokásos bögréjébe, egy kevés forró vizet engedett rá, jól megkeverte majd megitta. A kávépor nem oldódott fel rendesen, egy kevés ott maradt a bögre alján, de a férfi ezt betudta annak, hogy talán nem elég forró vizet engedett rá, vagy nem elég jól keverte meg.

- Hát, ez nem volt valami jóízű! - panaszkodott a férj a feleségének, aki azt válaszolta: - Láthatod a zacskón is: új recept alapján keverik, azért más az íze, mint máskor!

A férfi rápillantott a zacskóra, amelyen tényleg elég nagy betűkkel virított a felirat: „Új recept alapján! Most még krémesebb, mint máskor!”

Eltelt egy pár órahossza, és a házaspár már az ebéden is túl volt, amikor a férj hirtelen rosszul lett, de annyira, hogy mire a felesége kihívta a mentőket, már meg is halt. Később a boncolás gyógyszermérgezést állapított meg, s a nyomozók jegyzőkönyvbe vették a feleség vallomását, miszerint a férje már egy ideje rosszkedvű volt, folyton az öngyilkosság gondolata foglalkoztatta, így nem csoda, hogy egy óvatlan pillanatban, amikor a felesége nem figyelt rá, bevett egy csomó gyógyszert, ami végül a halálát okozta.

Pedig az igazság teljesen más volt: a néhai férjnek esze ágában sem volt megölni magát, hanem halálát a reggel megivott tasakos kávé tasakjában lévő „kávépor” okozta, amelyet a feleség még korábban kicserélt porrá tört gyógyszertablettákból, porcukorból és kávéporból álló keverékre, mert így próbált megszabadulni megunt férjétől. És sikerült neki...

Ha a célszemély, akit kiszemeltünk bunkóságunk célpontjául, egy cég vagy hivatal alkalmazottja, akkor viszonylag könnyű dolgunk van: legyünk bunkó ügyfél! Képzeljük el, hogy fordított helyzetben (ha mi lennénk az ügyfélszolgálatis), mivel akasztanának ki minket a legjobban az ügyfelek, és legott alkalmazzuk is a dolgot. Például kezdjünk el arrogáns módon, lekezelően, pökhendien beszélni azzal a szerencsétlen alkalmazottal (természetesen azonnal tegezzük is le, még akkor is, ha előzőleg soha nem találkoztunk vele), sürgessük, emelt hangon mondjuk azt, hogy „Nagyon sietek!”, majd fenyegessük meg azzal, hogy kirúgatjuk, amiért olyan csigalassúsággal végzi a munkáját, hogy mi elkésünk egy életbe vágóan fontos tárgyalásról. (Természetesen akkor is mondjuk ezt, ha egyébként egy szó sem igaz az egészből.) Ha az alkalmazott az arroganciánk és a sürgetésünk miatt kapkodni kezd, ideges lesz, esetleg hibát vét, kezdjük el követelni a panaszkönyvet, illetve ragaszkodjunk hozzá, hogy beszélni akarunk a főnökkel. A főnökkel már ordítsunk, a szerencsétlen alkalmazott azonnali kirúgatását követelve, többször kihangsúlyozva, hogy ő arrogáns módon, lekezelően, pökhendien beszélt velünk, ráadásul lassú és béna is. (Az hogy ez pont fordítva volt, ez jelen esetben nem számít.) Mivel a legtöbb cégnél illetve hivatalnál fő szempont, hogy az ügyfélnek (szinte) mindig igaza van, mi csak nyertesen jöhetünk ki ebből az egészből, bunkóságunk célpontja (a szerencsétlen alkalmazott) pedig valamilyen formában biztosan megszívja (ha máshogy nem is, de legalább a rémálmaiban megjelenünk majd néha-néha).

Ha a célszemély, aki kiszemeltünk bunkóságunk célpontjául, nem egy cég vagy hivatal ügyünkben eljáró alkalmazottja, hanem valaki a közvetlen környezetünkből (pl. családtagunk, rokonunk vagy munkatársunk), akkor egy fokkal nehezebb helyzetben vagyunk: ilyenkor ugyanis el kell hitetnünk – a bennünket egyébként már sajnos elég jól ismerő – környezetünkkel, hogy a kirobbanó botrányban nem mi vagyunk a hunyók, hanem a célszemély. Ezt a legkönnyebben úgy érhetjük el, ha akkor szólítjuk meg őt, amikor közvetlen közelünkben (hallótávolságra) még senki más nincs, de várható, hogy egy-két percen belül felbukkan egy másik családtag/rokon/munkatárs. Szóljunk be valamit a célszemélynek röviden, halkan, bunkón! Ha a mondandónkon (egyébként jogosan) azonnal felhúzza magát, és idegesen, emelt hangon visszaszól, máris nyert ügyünk van: a többi környezetünkben lévő ember már csak a célszemély ideges, hangos szavait fogja hallani. Ekkor – amikor már a többiek is a helyszínen vannak – vágjunk csodálkozó arcot, és a többieknek panaszoljuk el, hogy ez már nem az első eset, hogy a célszemély idegesen, emelt hangon beszél velünk. (Esetleg elmorzsolhatunk egy-két műkönnycseppet is.) Látványosan bántódjunk meg, és ezután pár órahosszáig hűvösen, távolságtartóan beszéljünk a célszeméllyel, hogy érezze, méltóságunkban sértett meg minket. (Valójában mi sértettük meg őt, de hát ezt senki nem tudja bizonyítani, hehe.)

Várható, hogy a célszemély később a többieknek magyarázkodni kezd, és elmondja nekik, hogy tulajdonképpen mi kezdtük ezt az egészet. Ha ez (mármint az, hogy a célszemély elmagyarázza másoknak a valós tényállást), a fülünkbe jut, akkor egy alkalmas helyen és pillanatban (amikor hallótávolságon belül megint senki más nincs), akkor röviden, arrogánsan és bunkón kérdezzük meg tőle: „Na mi van, ilyen árulkodós vagy?”. Várhatóan a célszemély ezen is jól felhúzza magát, de hát mi ezzel csak jól járunk, hisz ez a célunk, nem igaz? Valószínűleg ezután – jóravaló ember lévén – nem nagyon fog „árulkodni”, tehát a jövőben majd számtalanszor szapulhatjuk őt, nem fogja olyan gyakran visszamondani a környezetének.

Nézzük meg konkrétan, hogyan lehetünk igazán bunkók a célszeméllyel: ha pl. velünk egyenrangú (mondjuk egy munkahelyen), vagy a beosztottunk, akkor – amikor senki más nem hallja – ellentmondást nem tűrően utasítgassuk valami hülyeség/képtelenség elvégzésére. Tulajdonképpen utasíthatjuk egy jogos, valós feladat elvégzésére is – a hangsúly azon van, hogy HOGYAN beszélünk vele: fontos, hogy legörbülő szájjal ejtsük ki a neki szánt szavakat, érezze a megvetésünk/utálatunk/gyűlöletünk. Ettől valószínűleg azonnal ideges lesz, és mi már (megint) nyertünk.

Ha a célszemély a felettesünk, akkor tegyünk úgy, mintha kedveskedni akarnánk neki: pl. decemberben kínáljuk meg egy kis szaloncukorral (ami még a két évvel korábbi karácsonyról maradt és már rég lejárt a szavatossági ideje). Ha percek múlva kirohan a WC-re, magunkban kuncogjunk egy jót, majd megkomolyodva mutassuk meg egy nem lejárt szavatosságú szaloncukor dobozát a többieknek, hogy abból kínáltuk meg a főnököt, és nem értjük, hogy mi ártott meg neki ennyire. Biztos kényes a gyomra..

Természetesen a lejárt élelmiszerekkel való kínálgatást velünk egyenrangú vagy nekünk beosztott személyek sérelmére is elkövethetjük a fentiek szerint.

Egyre azonban vigyázzunk: ha igazán bunkók szoktunk lenni, soha ne vállaljunk állást a hadseregnél, mert egy hadgyakorlat vagy egy valós csata esetén egyszer csak azt vesszük észre, hogy hátba lőttek minket - és nem az ellenség katonái…

A. variáció:

A és B látásból ismerik egymást. Ha az utcán találkoznak, a nagy rohanásban is szívélyesen intenek, köszönnek egymásnak.

B egyszer becsenget A-hoz, és egy kis baráti kölcsönt kér és kap.

Egy hét múlva B újra becsenget A-hoz, és elmondja, hogy egyelőre nem tudja visszafizetni a kapott összeget (váratlanul kirúgták a munkahelyéről, nem kap fizetést), de kérne még egy kis pénzt, és mihelyt lesz új munkahelye, vissza fogja fizetni. A megint ad B-nek egy kisebb összeget.

Másnap B újra becsenget A-hoz, és elmondja, hogy kikapcsolták nála az áramot és vacsorára sincs pénze. A megsajnálja és megint ad B-nek egy kis összeget.

Pár órahossza múlva B újra becsenget A-hoz és elmondja, hogy felhívták az egyik cégtől, ahol esetleg el tudna helyezkedni. A cég azonban másik városban van, és B-nek nincs pénze buszra, hogy elutazzon a felvételi elbeszélgetésre. A megint ad B-nek egy kis összeget.

Tíz perc múlva B megint becsenget A-hoz és gyógyszerre is kér pénzt. A azonban elmondja neki, hogy mostanra már kifogyott a készpénzből, és amíg nem vesz fel pénzt a bankautomatából, addig nem is tud adni B-nek, de különben is, B már elhordta A egész havi fizetését, pedig A is csak részmunkaidőben dolgozik megváltozott munkaképességűként, tulajdonképpen neki saját magára sincs elég pénze, ezért nem ad pénzt B-nek. B megsértődve elmegy.

A későbbiekben, ha az utcán találkoznak, B nem köszön A-nak, hanem megvetően elfordul, néha köp is egyet a földre, hogy kifejezze utálkozását.

B. variáció:

A és B látásból ismerik egymást. Ha az utcán találkoznak, a nagy rohanásban is szívélyesen intenek, köszönnek egymásnak.

B egyszer becsenget A-hoz, és egy kis baráti kölcsönt kér, de nem kap, mert A elmondja neki, hogy ő is csak részmunkaidőben dolgozik megváltozott munkaképességűként, és tulajdonképpen neki saját magára sincs elég pénze, ezért nem tud pénzt adni B-nek. B megérti a dolgot.

A későbbiekben, ha az utcán találkoznak, a nagy rohanásban is szívélyesen intenek, köszönnek egymásnak.

- Szia, csak egy ötszázas kellene! (- Plusz egy ezres. Vagy egy ötezres. Ami van. Biztos, ami biztos.)

- Éppen elbocsátottak a munkahelyemről. (- Ja, még két éve. Azóta az ismerőseimtől kéregetek.)

- Fizetéskor megadom! (- Persze, majd csak ha lesz munkahelyem. Mondjuk, jövőre. Vagy azután.)

- Gyógyszerre kell! (- Mint tudjuk, a vörösbor és a pálinka kismértékben gyógyszer.)

- Nem tudnál egy kicsit többet adni? (- A pénztárcád teljes tartalmára gondoltam, a bankkártyádat is beleértve.)

- Köszönöm! Sokat segítettél! (- És még fogsz is, ha akarsz, ha nem.)

- Akkor majd hozom a pénzt! (- Akarom mondani: viszem a pénzt. Tőled. Már holnap. Újra.)

- Éppen megint erre jártam. (- A most már szokásosnak tekintett napi járandóságomért jöttem.)

- Áldjon meg a Jóisten! (- De csak akkor, ha továbbra is szorgalmasan adsz nekem pénzt, amikor csak kérek tőled.)

- Szia, újra! Mit? Most nincs nálad készpénz? (- Hát te nem egy örökké feltöltött bankautomata vagy, ahonnan akkor szerzek pénzt, amikor csak akarok? Csalódtam benned!)

A és B munkatársak voltak. B nagyon hektikus természetű volt: ha jókedve volt, akkor elhalmozta kedves szavakkal, apró ajándékokkal A-t, de ha rosszkedve volt, akkor csípős, maró megjegyzésekkel ott bántotta A-t, ahol csak lehetett. Ez utóbbit A nagyon nehezen viselte, mert nem értette, hogy miért viselkedik vele B egyszer így, egyszer meg úgy, amikor A igyekezett mindig normálisan együttműködni B-vel közös munkájuk során.

Egyszer, az egyik hétvégén rokonok látogatták meg otthon A-t, és az érkezők között volt egy ötéves kisgyerek, A unokaöccse is. A kisgyerek nagyon kedves és cuki volt, amíg jókedve tartott, de amikor a szülei valamit nem engedtek meg neki, akkor mérges lett és teljes erejéből ütötte és szidalmazta szüleit. A elgondolkodott azon, hogy mit művelne ez a kisgyerek, ha rosszkedve idején találna egy géppisztolyt az utcán: valószínűleg lőne mindenkire, és még esetleg jól is szórakozna azon, hogy a járókelők sikítva menekülnek előle, és nem fogná fel, hogy lövéseivel másoknak fájdalmat okoz. A-nak ekkor hirtelen eszébe jutott munkatársa, B: úgy gondolta, hogy B is valószínűleg érzelmi szempontból egy ötéves gyerek szintjén áll: ha jókedve van, akkor mindenkivel kedves, ha rosszkedve vagy valamilyen problémája van, akkor meg majdnem mindenkivel undok.

A attól a pillanattól kezdve megértette B-t: B nem hektikus, nem is álszent, de valójában rosszindulatú ember, hanem olyan valaki, aki a nagy átlaghoz képest hátrébb tart az érzelmi fejlődésben, és nagy valószínűséggel már soha sem fogja tudni utolérni a többieket – így nem gyűlölni kell őt, hanem normálisan, esetleg kedvesen kezelni, mert nem fogja fel, hogy milyen károkat okoz undok viselkedésével mások lelkében. A úgy gondolta, hogy úgy kell tekinteni B-re, ahogy a Biblia tanítja: „Bocsássatok meg nekik, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek!”

Amikor a legközelebbi hétköznap a munkahelyen B megeresztett egy csípős megjegyzést A-val kapcsolatban A füle hallatára, akkor A kedvesen megérintette B vállát, a zsebéből kikeresett egy cukrot, odaadta B-nek, és ment tovább a dolgára, és B csípős megjegyzése csak annyi nyomot hagyott a lelkében, mintha a megjegyzést egy ötéves kisgyerek mondta volna.

B – kezében a cukorral – csodálkozva nézett A után, mert nem ezt a reakciót várta.

Nem értette, hogy megértették...