A gondok akkor kezdődtek, amikor Petra egyik barátnője – miután valami semmiségen vérig sértődött – kitálalt a rendőrségnek, és elmondta nekik azt, amit pár éve ő hallott Petrától: azt, hogy Petra rendszeresen – és észrevétlenül - kábítószert és alkoholt kevert a válni készülő férje ételébe és italába, ami miatt a férfinek hallucinációi lettek, így – potenciális drogosként – pszichiátriai kezelésre utalták, és később (egy-egy újabb „belekeverés” révén) visszaesőként – tévesen – skizofrénnek nyilvánították és megkezdték ennek megfelelően a gyógykezelését kezdetben gyógyszerekkel, majd injekciókkal.

A rendőrség a barátnő vallomása alapján nyomozni kezdett, s bár az évek múltán már nehezebb volt a bizonyítás, a bíróság később úgy látta, hogy „tényleg lehet valami” Petra bűnösségében. Egy rövidebb, ráadásul felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték, és egy kisebb összegű pénzbírságra, amit Petra magában mosolyogva lazán kifizetett, mert éppen nem sokkal korábban örökölt az egyik néhai nagynénjétől egy bizonyos összeget, ami nagyjából pont fedezte a bírságot. Azt gondolta, hogy ennyi kiadást megért, hogy tönkretette a (már azóta csak volt) férjét. Szóval, úgy tűnt, hogy megússza a dolgot ennyivel, de…

… a bírósági ítélethirdetést követő héten levelet kapott a Társadalombiztosítást képviselő egyik ügyvédi irodától: arról értesítették, hogy mivel bűnösnek bizonyult a volt férje „beteggé” tételében, ő felelős azért, hogy a férjét több éven keresztül – tévesen – drága gyógykezelésben részesítették. A levél tételesen felsorolta, hogy hány doboz gyógyszert és hány injekciót kapott nagyon magas TB-támogatással a „beteg”. Petra csak e levél olvastával szembesült azzal, hogy azok a gyógyszerek, amelyeket ő „fillérekért” váltott ki a férje számára a patikában, valójában darabonként félmillióba is kerülnének, ha a TB nem támogatná őket. S mivel utólag kiderült, hogy ezeket Petra miatt, jogtalanul váltották ki, ezért a TB – az ügyvédi irodán keresztül – beperli Petrát egy óriási összeget – több százmilliót – követelve tőle.

Petra elfehéredve kiejtette a kezéből a levelet: tudta, hogy ezt a dolgot már nem fogja megúszni. Elsötétedett előtte a világ, és ájultan zuhant a szoba padlójára...

A hatalmas konténer egy kicsit jobban meglódult a levegőben (talán a toronydaru kezelőjének egy hirtelen mozdulatától). A kikötőben összesereglett riporterek – engem is beleértve - a helyszínre kirendelt rendőrökkel és pár politikussal együtt megdermedtek: még csak az hiányzott volna, hogy éppen a megérkezésekor, a teherhajóból a kikötőbe való átemelésekor a nagy hírveréssel már előre beharangozott gigarobot a betonra zuhanjon és összetörjön, még mielőtt országunkban komolyabban tesztelhették volna.

De nem történt semmi baj: a konténer még egyet-kettőt kicsit kilengett oldalra ahogy áthaladt a teherhajó korlátja felett, majd a toronydaru lassan, de biztonságosan leeresztette a kikötő sima betonjára. A várakozó tömeg megindult a konténer felé, vakuk villantak.

Én szokás szerint leghátul álltam (a főszerkesztőm megint későn szólt, hogy ki kell mennem egy helyszínre tudósítani), esélyem sem volt, hogy közeli fotót készítsek a konténerről és a közelében sebtében felállított szónoki emelvényhez lépő kormánybiztosról és a mellette álló főpolgármesterről.

Nekem jobb ötletem támadt: amikor hátul (nem messze tőlem) megláttam a teherhajó személyzeti lépcsőjén a kikötőbe lejönni egy mosolygós, szeplős, matrózféle fiatalembert, úgy gondoltam meginterjúvolom a gigarobottal kapcsolatban. Odaléptem hozzá, ő pedig barátságosan szóba elegyedett velem:

- Szia! Bocsánat, mondanál egy-két szót a hajó fő szállítmányáról, a gigarobotról? - kérdeztem, miközben a távolban álló, emberekkel körülvett konténerre mutattam.

A fiatalember szeme csodálkozást mutatva elkerekedett:

- A gigarobot nincs a konténerben! Az a konténer csak a robot kiegészítőit tartalmazza: a töltőket, cserealkatrészeket stb. - mondta.

Ekkor rajtam volt a csodálkozás sora:

- Pedig én azt hittem, hogy ebben az óriási konténerben fér csak el a gigarobot! - mondtam.

A fiatalember elmosolyodott:

- Tudja, a „giga” szó ebben az esetben a robot képességeire utal, nem a méretére.

Ezután a fiatalember búcsúzóul intett nekem, majd két hatalmas szökelléssel a több tíz méterre lévő kikötői kerítéshez ugrott, majd egy könnyed szaltóval átvetve magát a legalább három méter magas kerítésen már kint is volt az utcán.

Körbenéztem, de rajtam kívül senki nem látta ezt a pillanatot. Mindenki az előtérben, a hatalmas konténer előtt szónokoló főpolgármesterre figyelt. Azt hiszem, arról beszélt, hogy micsoda megtiszteltetés országunknak, hogy pont itt próbálják ki élesben, valós körülmények között a gigarobotot...

- Úgy döntöttem, hogy elmegyek. Itt hagylak benneteket!

- Ébredj, apjuk! Valaki van a házban!

- Hagyjá’ má’! Alszok!

- Nem bántatok velem jól, ezért most kihasználom, hogy lefekvés előtt nem zártátok be a kisajtót…

- Csinálj valamit apjuk! Itt a szobában van valaki!

- Hagyjá’! Majd holnap!

- Eddig úgysem engedtetek ki az utcára a tüzelő szukák miatt…

- Apjuk! Nem találom a villanykapcsolót! A zseblámpa meg nem működik!

- Maj’ holnap elintézem! Most alszok!

- Csontot is alig kaptam, sőt, néha még oldalba is rúgtatok…

- Apjuk! Sikítani fogok, ha nem csinálsz valamit!

- Fordu’j be és aludj! Mint én!

- Isten veletek! Engem többé nem láttok!

(…)

- Mér’ böködtél engem egész éjszaka? Történt valami?

- Megszökött a Bodri…

Egy pillanatra – szinte tudat alatt – feltűnt a férfinek, hogy ma mintha édesebb lenne az almalé, amit éppen iszik, mint máskor. Aztán gyorsan elhessegette a gondolatot, hiszen sietett: a szokásos reggeli futását akarta megejteni a tömb körül, még a reggeli zuhanyzás, majd munkába indulás előtt.

Az első kör futás rendben lezajlott, bár a vége felé már heves szívdobogás kapta el a férfit. A második – egyben utolsó – tömb körüli kör felénél azonban hirtelen görcsbe rándult a férfi teljes bal oldala, egy óriási, nyilalló fájdalmat érzett, és lehanyatlott a járda betonjára. Már nem érzékelte, hogy pár másodperc múlva járókelők rohannak oda hozzá, és rövid tanakodás, majd újraélesztési kísérlet után kihívják a mentőt.

A kiérkező mentősök azonban már csak a férfi halálának beálltát tudták megállapítani. Később a törvényszéki orvos magas cukor- és koffeintartalmat mutatott ki a halott férfi szervezetében. Mivel az elhunyt családtagjai szerint a férfi kávét egyáltalán nem, csak gyümölcslevet, ásványvizet, vagy nagyon ritkán egy-egy korty energiaitalt fogyasztott, ezért a törvényszéki orvos szerint a végzetes esetet kivételesen nagymennyiségű energiaital fogyasztása, valamint – ráadásként – a szervezet ezzel majdnem egyidejű – futással való - megterhelése okozta.

Ezzel az ügy le is zárult, mivel a rendőrök megtalálták a férfi lakásának konyhai kukájában az üres – nagy kiszerelésű - energiaitalos dobozt, így megállapították, hogy az elhunyt férfi szokásával ellentétben most a reggeli futása előtt is egy extranagy adag energiaitalt ivott a szokásos gyümölcsléje mellett.

Azt már senki nem vizsgálta, hogy az energiaitalos dobozon az elhunyt férfi feleségének ujjlenyomatai vannak…

A nő bűnbánó arccal állt a csoportvezetője elé:

- Portörlés közben véletlenül levertem a vizsgálóasztalról az egyik sejttenyészetet… - majd így folytatta : - De azonnal feltakarítottam az üvegdarabokat, és kidobtam a veszélyes-anyag-tárolóba! Ígérem, hogy ezután nagyon fogok vigyázni, hogy a jövőben hasonló eset ne forduljon elő!

A csoportvezető hümmögött valami olyasmit, hogy „emberek vagyunk, néha hibázunk”, majd kitöltetett a takarítónővel egy igazoló-jelentés-űrlapot, amelyben leíratta az eset körülményeit. A jövőre nézve fizetéscsökkentést – és súlyosabb esetben – fegyelmivel való elbocsátást helyezett kilátásba, ha megint valami hasonló vétség történik. Most azonban – fogalmazott a csoportvezető – emberélet nem került veszélybe, tehát az eset nem igényel nagyobb mérvű intézkedést.

Pedig a csoportvezető nem is tévedhetett volna nagyobbat: ez esetben ugyanis nem egyszerű baleset történt, hanem emberélet kioltása volt a cél. A takarítónő ugyanis már hónapokkal korábban „kinézte” magának az adott kórházi osztályon lévő vizsgálati labort és addig-addig ügyeskedett, amíg az általában ott takarító másik takarítónő helyébe léphetett, amíg az szabadságát töltötte. Előtte sokszor beszélgetett a laborban dolgozókkal is, észrevétlenül kiszedve belőlük, hogy mikor, hol tárolják a speciális – pl. rákos – sejtmintákat. Márpedig neki pont egy ilyenre volt szüksége!

Aztán eljött a várva várt alkalom, amikor a takarítónőn kívül pár percig senki nem volt a laborban, csak az asztalon a vizsgálatra váró rákos sejttenyészetek, lezárt üvegtégelyben. A takarítónő elvette az egyik tégelyt, a zsebébe süllyesztette, majd a másik zsebéből elővett egy üres tégelyt, és a földhöz vágta. Az üres tégely összetört, a darabjai szétrepültek. A takarítónő kilöttyintett egy kis felmosóvizet az üvegdarabokra (hogy a sejttenyészet nedvességét imitálja), majd nagy hanggal elkezdte összesöpörni a üvegdarabokat. Mire pár perc múlva a laborosok visszajöttek, már majdnem végzett is a takarítással. Jelentette nekik az „esetet”, ők pedig a csoportvezetőjéhez irányították. Ott megírta jelentését, majd pár óra múltán – a műszakja végeztével – a laza portálszolgálatot kihasználva könnyedén kisétált a kapun, zsebében a rákos sejttenyészetet tartalmazó tégellyel.

Otthon aztán megfőzte a vacsorát, és amikor szedett egy-egy tányérral magának és az évek folyamán meggyűlölt férjének is, akkor a férje tányérjába belecsempészett egy evőkanállal a laborból hozott sejttenyészetből, majd még jól megfűszerezte az ételt, hogy ne tűnjön ki a kissé furcsa mellékíz, s csak ezután hívta ki a szobában meccset néző férjét vacsorázni.

Rendben megvacsoráztak, s az elkövetkező hetek/hónapok csendes várakozással teltek a takarítónő számára. S nem várt hiába: pár hónap múlva, egyik nap a férje rosszul lett, ki kellett hívni hozzá a mentőt, amely bevitte kivizsgálásra. Vastagbélrákot diagnosztizáltak nála, s pár hét kórházi bennfekvés után el is hunyt.

Soha, senki nem vont párhuzamot a pár hónappal korábbi laboros baleset, és a takarítónő férjének mostani halála között. Sőt, az egyébként eléggé „szőröző” biztosító is szó nélkül kifizette a férfi özvegyének az életbiztosítás összegét...