A és B munkatársak voltak. B nagyon hektikus természetű volt: ha jókedve volt, akkor elhalmozta kedves szavakkal, apró ajándékokkal A-t, de ha rosszkedve volt, akkor csípős, maró megjegyzésekkel ott bántotta A-t, ahol csak lehetett. Ez utóbbit A nagyon nehezen viselte, mert nem értette, hogy miért viselkedik vele B egyszer így, egyszer meg úgy, amikor A igyekezett mindig normálisan együttműködni B-vel közös munkájuk során.
Egyszer, az egyik hétvégén rokonok látogatták meg otthon A-t, és az érkezők között volt egy ötéves kisgyerek, A unokaöccse is. A kisgyerek nagyon kedves és cuki volt, amíg jókedve tartott, de amikor a szülei valamit nem engedtek meg neki, akkor mérges lett és teljes erejéből ütötte és szidalmazta szüleit. A elgondolkodott azon, hogy mit művelne ez a kisgyerek, ha rosszkedve idején találna egy géppisztolyt az utcán: valószínűleg lőne mindenkire, és még esetleg jól is szórakozna azon, hogy a járókelők sikítva menekülnek előle, és nem fogná fel, hogy lövéseivel másoknak fájdalmat okoz. A-nak ekkor hirtelen eszébe jutott munkatársa, B: úgy gondolta, hogy B is valószínűleg érzelmi szempontból egy ötéves gyerek szintjén áll: ha jókedve van, akkor mindenkivel kedves, ha rosszkedve vagy valamilyen problémája van, akkor meg majdnem mindenkivel undok.
A attól a pillanattól kezdve megértette B-t: B nem hektikus, nem is álszent, de valójában rosszindulatú ember, hanem olyan valaki, aki a nagy átlaghoz képest hátrébb tart az érzelmi fejlődésben, és nagy valószínűséggel már soha sem fogja tudni utolérni a többieket – így nem gyűlölni kell őt, hanem normálisan, esetleg kedvesen kezelni, mert nem fogja fel, hogy milyen károkat okoz undok viselkedésével mások lelkében. A úgy gondolta, hogy úgy kell tekinteni B-re, ahogy a Biblia tanítja: „Bocsássatok meg nekik, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek!”
Amikor a legközelebbi hétköznap a munkahelyen B megeresztett egy csípős megjegyzést A-val kapcsolatban A füle hallatára, akkor A kedvesen megérintette B vállát, a zsebéből kikeresett egy cukrot, odaadta B-nek, és ment tovább a dolgára, és B csípős megjegyzése csak annyi nyomot hagyott a lelkében, mintha a megjegyzést egy ötéves kisgyerek mondta volna.
B – kezében a cukorral – csodálkozva nézett A után, mert nem ezt a reakciót várta.
Nem értette, hogy megértették...
