A nő bűnbánó arccal állt a csoportvezetője elé:
- Portörlés közben véletlenül levertem a vizsgálóasztalról az egyik sejttenyészetet… - majd így folytatta : - De azonnal feltakarítottam az üvegdarabokat, és kidobtam a veszélyes-anyag-tárolóba! Ígérem, hogy ezután nagyon fogok vigyázni, hogy a jövőben hasonló eset ne forduljon elő!
A csoportvezető hümmögött valami olyasmit, hogy „emberek vagyunk, néha hibázunk”, majd kitöltetett a takarítónővel egy igazoló-jelentés-űrlapot, amelyben leíratta az eset körülményeit. A jövőre nézve fizetéscsökkentést – és súlyosabb esetben – fegyelmivel való elbocsátást helyezett kilátásba, ha megint valami hasonló vétség történik. Most azonban – fogalmazott a csoportvezető – emberélet nem került veszélybe, tehát az eset nem igényel nagyobb mérvű intézkedést.
Pedig a csoportvezető nem is tévedhetett volna nagyobbat: ez esetben ugyanis nem egyszerű baleset történt, hanem emberélet kioltása volt a cél. A takarítónő ugyanis már hónapokkal korábban „kinézte” magának az adott kórházi osztályon lévő vizsgálati labort és addig-addig ügyeskedett, amíg az általában ott takarító másik takarítónő helyébe léphetett, amíg az szabadságát töltötte. Előtte sokszor beszélgetett a laborban dolgozókkal is, észrevétlenül kiszedve belőlük, hogy mikor, hol tárolják a speciális – pl. rákos – sejtmintákat. Márpedig neki pont egy ilyenre volt szüksége!
Aztán eljött a várva várt alkalom, amikor a takarítónőn kívül pár percig senki nem volt a laborban, csak az asztalon a vizsgálatra váró rákos sejttenyészetek, lezárt üvegtégelyben. A takarítónő elvette az egyik tégelyt, a zsebébe süllyesztette, majd a másik zsebéből elővett egy üres tégelyt, és a földhöz vágta. Az üres tégely összetört, a darabjai szétrepültek. A takarítónő kilöttyintett egy kis felmosóvizet az üvegdarabokra (hogy a sejttenyészet nedvességét imitálja), majd nagy hanggal elkezdte összesöpörni a üvegdarabokat. Mire pár perc múlva a laborosok visszajöttek, már majdnem végzett is a takarítással. Jelentette nekik az „esetet”, ők pedig a csoportvezetőjéhez irányították. Ott megírta jelentését, majd pár óra múltán – a műszakja végeztével – a laza portálszolgálatot kihasználva könnyedén kisétált a kapun, zsebében a rákos sejttenyészetet tartalmazó tégellyel.
Otthon aztán megfőzte a vacsorát, és amikor szedett egy-egy tányérral magának és az évek folyamán meggyűlölt férjének is, akkor a férje tányérjába belecsempészett egy evőkanállal a laborból hozott sejttenyészetből, majd még jól megfűszerezte az ételt, hogy ne tűnjön ki a kissé furcsa mellékíz, s csak ezután hívta ki a szobában meccset néző férjét vacsorázni.
Rendben megvacsoráztak, s az elkövetkező hetek/hónapok csendes várakozással teltek a takarítónő számára. S nem várt hiába: pár hónap múlva, egyik nap a férje rosszul lett, ki kellett hívni hozzá a mentőt, amely bevitte kivizsgálásra. Vastagbélrákot diagnosztizáltak nála, s pár hét kórházi bennfekvés után el is hunyt.
Soha, senki nem vont párhuzamot a pár hónappal korábbi laboros baleset, és a takarítónő férjének mostani halála között. Sőt, az egyébként eléggé „szőröző” biztosító is szó nélkül kifizette a férfi özvegyének az életbiztosítás összegét...
