Az afrikai Nap lassan lebukott a füves szavannák látóhatára mögött, s előbb sötétedni kezdett, majd kisvártatva szinte teljesen sötét lett – a feketének tűnő égbolton nem látszott más, csak a Hold és itt-ott a csillagok.  

A vadászcsapat tagjai körbe ülték a tüzet, és annak – nem túl távolra világító - fényében anekdotáztak: arról meséltek, hogy kivel, milyen életveszélyes kaland esett meg eddig. Volt, aki épphogy elkerülte egy mérges kobra halálosnak szánt harapását, mást lubickolás közben támadott meg pár vad piranha, és bár megmenekült, de máig magán viseli az akkor szerzett sebek nyomait. Olyan is akadt, akit egy oroszlánvadászat során egy – csak félig leterített - hím oroszlán sebesített meg a lábán, de a csodával határos módon megmenekült, bár máig biceg.

Amikor végig értek, és mindenki elmesélte a maga igaz (vagy csak félig igaz) megmenekülős sztoriját, egy kis néma csenddel megemlékeztek azokról az egykori vadásztársaikról is, akik nem voltak ilyen szerencsések: akik bizony otthagyták a fogukat egy-egy szerencsétlen kimenetelű kaland során. Sok olyan néhai ismerős, barát neve hangzott el, akik most nem lehetnek a többiekkel itt, a tűz mellett.

A sztorizgatás és az elhunytakra való megemlékezés után – régi vadászszokás szerint – a mostanra már nem lobogó, hanem inkább erősebben parázsló tűzön megsütöttek egy kisebb mennyiségű húst a legutóbbi vadászzsákmányból, s jóízűen megvacsoráztak belőle – hosszú napjuk volt, rendesen elfáradtak, nem csoda, hogy mostanra majdnem mindenki megéhezett. Persze, volt, aki inkább gyümölcsöt evett (úgy látszik, már a vadászoknál is kezd divatba jönni a vegetáriánus életmód, ami – valljuk be őszintén – az ő esetükben elég hülyén hangzik).

Akik viszont ettek a húsból, azok szinte mindannyian csak dicsérni tudták: a csapat vezetője, akit a többiek maguk között csak „fővadásznak” hívtak, mindig remekül tudta fűszerezni a sülteket – nem volt ez most sem másként, aki evett a sültből, kis túlzással mind a tíz ujját megnyalta utána.

A vacsora végén a fel nem használt (meg nem sütött) húst sóval tartósították, mert az afrikai melegben az étel nagyon gyorsan romló dolog, s önmagában nem bírja ki a hosszú ideig tartó tárolást és/vagy szállítást. A megsütött, de el nem fogyasztott maradék húst a tűzbe dobták – holnap majd a vadak megeszik. (Mint tudjuk: a hiénák nem válogatnak.)

A csapatból egyetlen embernek nem tetszett a vacsora: a legidősebb vadász, a némileg foghíjas, öreg bennszülött - a maga részéről teljesen érthetően - arról panaszkodott, hogy ez a misszionárius bizony nagyon rágós volt…