Ahogy kimondta azt a szót, már rögtön észrevette, hogy tévedett: egy teljesen más szót akart használni, de már késő volt. A vele szemben ülő pénztáros elmosolyodott.
„Biztos kínjában mosolyog… nevet rajtam, mert ilyen vén szenilis vagyok, hogy már azt sem tudom, hogy mit beszélek” – gondolta ő. Lassan bepakolta a szatyrába az imént megvásárolt dolgokat. Lassan, mert már nehezen mozgott. Mögötte a sorban két fiatal állt. Ismerte őket, a szomszédban laktak. Ahogy komótosan pakolt, ők összesúgtak a háta mögött. „Biztos sietnének… Amikor fiatal voltam, nem értettem, hogy az öregek miért olyan lassúak. Lám, most, hogy én vagyok öreg és lassú, a mostani fiatalok engem siettetnének.” – gondolta keserűen.
A boltból kifelé menet, a járdán lassan, megfontolva haladt: otthon felejtette a szemüvegét, és nem látta jól a járda egyenetlenségeit. Azt azonban látta, hogy a túloldalról néhányan feléje mutatnak. Nem látta őket tisztán, ezért csak tétován intett feléjük. Azok a túloldalon vidáman felnevettek. „Kinevetnek, mert nem látom őket jól. Kinevetnek, mert megöregedtem…” – gondolta elszomorodva.
Lassan hazaért, és a kis konyhában kipakolta az imént vásárolt dolgokat. Evett pár falatot, majd leült tévézni. Hamarosan elszunnyadt a tévé előtt. Órák teltek el, míg egyszerre csak megszólalt a csengő. Ő felriadt, s komótosan elindult a bejárati ajtó felé, hogy kinyissa. Kívülről mormogás hallatszott be, úgy tűnt, többen állnak az ajtó előtt. „Biztos idegesek, hogy még nem értem oda. Hát, hiába: ez az öregség.” – gondolta.
Reszkető kézzel kinyitotta az ajtót. A bejáratban egy csomó ember állt: családtagok, ismerősök, szomszédok vegyesen – még a bolti pénztáros is köztük volt. Egy nagy tortát a kezükben tartva mosolyogva harsogták:
- Boldog születésnapot!
