A tábornok nagyon mérges volt. Az hagyján, hogy az Elnök őt kéri fel, hogy tárgyaljon az idegenekkel (sőt, tulajdonképpen megtisztelő a feladat, hogy ő közvetítsen az emberek és a másik bolygó szülöttei között), de az felháborító, hogy egy tetves helikopter nem sok, de ennyit se biztosítanak neki, hanem autóval (de legalább szolgálatival) kell órákat zötykölődnie, hogy az idegeneknek a Földön parkoló űrhajójához jusson. Ráadásul a nyakába sóztak egy civilt is, egy kutatót, aki szintén ott lesz az idegenekkel való tárgyaláson.

Apropó, civil. Hát, ez a – a kocsi hátsó ülésén, a tábornok mellett helyet foglaló – civil „megért” egy misét. Ez a szerencsétlen kutató ugyan nem tehetett arról, hogy vastag „szódásüveg”-szemüveget viselt, de arról igen, hogy a ruházata szinte merénylet volt a stílus és az igényesség ellen. Egy kopott, kinyúlt garbót viselt, amelyre felhúzott egy – a kelleténél egy számmal nagyobb – fakó zakót, amely mindkét könyökénél lyukas volt. „- Igazi aktakukac! „ – gondolta magában a tábornok utálkozva. Ő viszont fess volt, mint mindig: frissen – a felesége által – vasalt egyenruhájában, fényesre suvickolt cipőjében maga volt a megtestesült elegancia.

- Mit gondol róluk? – tette fel tétován a kérdést a kutató, valószínűleg azért, hogy megtörje a percek óta – az utazásuk kezdete óta – fennálló csendet.

- Kikről? – morrant fel a tábornok. Nem szerette, ha megzavarják, amikor éppen elmerül a gondolataiban.

- Hát, az idegenekről… - húzta össze magát félősen az ülésen a kutató.

- Úgy hiányoztak nekünk, mint a hátunkra egy púp! Van elég baj így is a Földön, nemhogy még ráadásnak idejöjjenek holmi senkiháziak! Hogy keverjék a szart! Még a végén valami kozmikus háborúba kevernek bennünket! – mondta határozottan a tábornok.

- De lehet, hogy békés szándékkal érkeztek… - reagált halkan a kutató.

- Nem hiszem! Én már így látatlanba is azt mondom: atomot nekik! A mondás is azt tartja: jobb félni, mint megijedni! Én a szívem szerint már most felrobbantanám az űrhajójukat meg a bolygójukat is, még mielőtt valami nagyobb veszélyt jelentenének ránk! Persze, ezt nem fogom majd előttük mondani... És egyébként maga mit gondol az idegenekről?

A tábornokot addig komor arccal hallgató kutató a tábornok utolsó mondatát hallva váratlanul elmosolyodott, és felbátorodva azt mondta:

- Engem nagyon érdekelnek az idegenek! Ez a szakmám is: idegen életformákat kutató tudós vagyok. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyenek, mit gondolnak rólunk, mik a céljaik velünk kapcsolatban és hogyan tudnánk együttműködni.

A tábornok idegesen megrázta a fejét:

- Lárifári! Nem lesz itt semmilyen együttműködés! Ahogy az előbb mondtam: atomot nekik! Persze úgy, hogy előzőleg ne sejtsenek meg semmit a szándékainkról! Majd beadok nekik valami látszat-együttműködési dumát…

A kutató eltűnődött:

- Gondolja, hogy nem látnak majd át Önön?

A tábornok – amennyire a mozgó kocsiban lehetett – kihúzta magát:

- Bárkit átvágok, bármikor!

A kutató hümmögött egyet, de most már nem szólt egy szót sem – helyette elkezdett kifelé bámulni a kocsiablakon: az utazás végéig (a tábornok legnagyobb megelégedésére) némán gyönyörködött a mellettük elfutó tájban.

Egy idő múlva az autó megérkezett egy erdőszéli tisztásra. A tisztás közepén állt az idegenek űrhajója, amely leginkább egy nagy tojásra hasonlított. Az űrhajót kordon vette körül, a kordonon kívül néhány rendőr és újságírók hada állt.

A tábornok és a kutató kiszállt a kocsiból. Miközben a tábornok az üdvözlőbeszédét tartalmazó lapokat kereste a táskájában, a kutató gyalog elindult az idegenek űrhajója felé. Ahogy meglátták őt a rendőrök, némán utat engedtek neki. Már szinte teljesen az űrhajóhoz ért a kutató, amikorra észrevette ezt a tábornok. Mérgesen rá akart kiabálni a kutatóra valami olyasmit, hogy „Hogy képzeli ezt, az engedélyem nélkül, egyedül odamenni?”, azonban – a tábornok számára - hirtelen teljesen váratlan dolog történt: az űrhajó mellett álló kutató teste atomjaira bomlott, és a levegőben keringő atomok néhány másodperc után újra összeálltak, de már egy másik testté: egy óriási meztelencsigára hasonlító valamivé, amely ezután bemászott az űrhajó kinyíló ajtaján. Az ajtó becsukódott, majd rövidesen az űrhajó némán, szinte függőlegesen felfelé haladva felrepült, és gyorsan elhagyta a Föld légkörét.

- Mi a f..sz történik itt? Nekem tárgyalnom kellett volna az idegenekkel! – mondta ledöbbenve a tábornok. A mellette álló rendőrtiszt erre azt felelte:

- Szerintem már megtette…

Ezzel a rendőr az autóra mutatott, amellyel a tábornok és a kutató érkezett. A tábornok ránézett a kocsira, és azonnal eszébe jutott az iménti pár órás utazás, a kutatóval való beszélgetés idegenekről, együttműködésről – és egyszeriben megértett mindent.

- Elnök úr, győztünk!

- Valóban, tábornok? Nincs már semmilyen ellenállás az ellenség részéről?

- Semmi, uram. Az ellenség állásai, hátországa a földdel lett egyenlővé – hála az atombombáinknak!

- Ez nagyon jó hír, tábornok! Akkor ez azt jelenti, hogy végre elhagyhatjuk ezt a bunkerrendszert, és visszatérhetünk a felszínre?

- Hát, azt nem mondtam, elnök úr… Az ellenség, mielőtt teljesen megsemmisült volna, szintén megszórta pár atombombával a mi területünket. Jelenleg a nagy radioaktív sugárzás miatt a halállal egyenlő lenne visszamennünk a felszínre – valószínűleg még évekbe, évtizedekbe telik, amíg megszűnik, vagy legalábbis mérséklődik fent a sugárzás.

- Hát, ez már nem annyira jó hír – de sebaj, majd kihúzzuk addig a lenti tartalékainkkal. Mondja, tábornok, mennyi ideig elég nekünk e bunkerrendszer oxigén-, élelmiszer- és ivóvízkészlete?

- Kb. három hónapig, uram…

Aznap délután a feleség – aki azon a héten a munkahelyén éjszakai műszakban dolgozott – azt mondta a férjének:

- Nyugodtan lepihenhetsz, a munkába indulás előtt még teszek a kályhára, és elzárom, amikor kell, hogy neked ma már ne legyen gondod rá.

A férj hálásan ledőlt az ágyra, még egy kicsit tévézett, aztán pár perc múlva már aludt is. A nő állta a szavát: alaposan megpakolta fával a szobában lévő, lobogó tűzzel égő cserépkályhát, talán még jobban is, mint szokta és nem sokkal később ígéretéhez híven el is zárta a kályhát – de valahogy sokkal hamarabb, mint ahogy teljesen leéghetett volna a fa a tűztérben.

A nő ezután fogta a kistáskáját, kilépett a szobából az előszobába, gondosan becsukta maga után a szobaajtót, és elindult dolgozni.

Az éjszaka folyamán a nő végigdolgozta a műszakot, és kivételesen nem volt elégedetlen a munkával és a kollégákkal, sőt másnap reggel igen vidáman érkezett haza. Ahogy – egy aktuális slágert dúdolva - belépett a házba, jó szokása szerint tárva-nyitva hagyta maga mögött az előszoba udvarra néző ajtaját, a szokásos reggeli szellőztetés címén. Ahogy a szoba ajtaját is kinyitotta, megcsapta az orrát a szoba állott, meleg levegője –  a nő ilyennek képzelte a szénmonoxidot, ha annak lenne szaga. A biztonság kedvéért a szobaajtót is teljesen nyitva hagyta, és gyors léptekkel odament a szobában az ágyon mozdulatlanul fekvő férjéhez. A férj alvó pozícióban feküdt – ahogy a felesége előző este hagyta – de most nem lélegzett. A nő egy tizedmásodperc alatt megbizonyosodott arról, hogy a férje halott, és gyorsan kiszaladt a szobából az előszobán át az udvarra. Ott kifújta magát, majd előszedte a telefonját és nyugodtan beütötte a rendőrség hívószámát. Ahogy a vonal végén felvették a telefont, a nő hadarni kezdett: „Halló, azonnal jöjjenek ki hozzánk! Azt hiszem, a férjem meghalt!”

A nő még megadta a nevet és a címet, majd letette a telefont. Ahogy a tárva-nyitva álló ház mellett, az udvaron várt a járőr megérkezésére, még emlékeztette magát, hogy el ne felejtse: a rendőröknek azt kell vallania, hogy előző este a férje tüzelt a kályhában, különben ugrott az életbiztosítás…

- Nem tudom, hogy végig bírni fogom-e… – sóhajtott az idősödő férfi, a másnapi maratonfutásukra célozva.

- Ne aggódj, maximum a felénél abbahagyjuk! Csak addig futunk, ameddig bírod! – vigasztalta a férfit fiatal, sportos alkatú felesége.

Másnap ők ketten is felsorakoztak a városi maraton rajtvonalánál. Az induláskor egy kicsit lemaradtak a mezőnytől, de azért derekasan igyekeztek ők is viszonylag jó időt futni – a nő könnyebben, a férfi kissé nehezebben. Már percek óta futottak, amikor a férfi hirtelen erős szorítást érzett a mellkasában – fulladozni kezdett, majd lerogyott a földre. A fiatal feleség látta, hogy baj van, ezért megállt, és integetni kezdett a futókat kísérő mentősöknek, akik azonnal odasiettek, de már nem tudtak segíteni a férfin: mint később kiderült, szívroham végzett vele.

A fiatal özvegyasszony többé nem futott: az ismerősöknek, családtagoknak azt mondta, hogy a férje halála miatt nem fut, mert rossz emléke maradt a futásról. Pedig ez csak félig volt igaz: a férje halála nem az ok volt, hanem a cél – a nő eddig is csak azért futott és „futtatta” a férjét, hogy egyszer s mindenkorra megszabaduljon tőle.

A férfi aznap délután is a kocsmába indult, mint máskor is, gyakran. Amikor felvette a kabátját, és elköszönve a bejárati ajtó felé indult, hogy kimenjen, a felesége durcásan nem szólt semmit – sőt, inkább felhangosította a tévében az időjárásjelentést, hogy ne is hallja, ha férfi valami mentegetőzésfélét mondana, amiért faképnél hagyja. A tévé most harsogott, még a szomszédok is hallhatták, hogy a meteorológus kemény mínuszokat jósol éjszakára és a következő napokra.

A délután gyorsan eltelt: a nő abbahagyta a tévézést, rendet rakott, elmosogatott, elolvasta az újságot, aztán megint tévézett egy kicsit, és már este is lett – de a férfi még mindig nem érkezett haza. A nő megvacsorázott, aztán lefürdött, majd – alváshoz készülődve – a hitvesi ágyban elkezdett olvasni egy romantikus regényt. Lassan éjszaka lett, de a nő férje még mindig nem érkezett haza. Az asszony már szinte a teljes könyvet elolvasta, amikor az utcai, leeresztett redőnyű ablakon keresztül nótaszót hallott: a férje volt az, a ház előtt teli torokból énekelte a „Kicsiny falum, ott születtem én…” kezdetű dalt. Amikor abbahagyta, hangosan beszélni kezdett csak úgy magának, de a vékony, régi, szimplaüveges ablakon behallatszott az is: - De kicsi ez a kulcslyuk, hogy nem találok bele… A fene egye meg, az az utolsó feles már nem kellett volna… De fáradt lettem hirtelen, lefekszem ide, a kapu elé…

A feleség a hitvesi ágyban minden szót hallott, de nem mozdult. Illetve de: lerakta az éjjeliszekrényre az eddig olvasott könyvet, lekapcsolta az ágy melletti kislámpát, és befordult a fal felé.

Másnap reggel frissen ébredt. Felvette a köntösét, és elindult kifelé, hogy kinézzen az utcára. Közben arra gondolt, hogy az elmúlt pár órahossza már biztosan elég lehetett egy emberi testnek, hogy végzetesen kihűljön.