- Mit csinálsz, éédes? – kérdezte affektálva és szokás szerint csücsörítve a cicababa kinézetű fiatal feleség a férjét. A férj egy másodpercig gondterhelt arcot vágott, hogy hogyan is fogalmazza meg úgy a válaszát, hogy szép, de butuska felesége meg is értse, majd azt mondta: 

- Kinyomtattam a legújabb novellámat, mert ha kinyomtatva nézem át, hamarabb feltűnnek nekem az esetleges helyesírási vagy fogalmazási hibák.

- Ééértem. – mondta a feleség, majd folytatta a kérdezősködést: - És miről szóól?

- Mármint a novella? – kérdezett vissza a férfi, majd így folytatta: - Egy gyönyörű, okos nőről szól, akit Bellának hívnak (a neve egyébként egyúttal a novella címe is) és aki kifundál egy remek trükköt, amellyel balesetnek álcázva elteszi láb alól a férjét, és nem bukik le, hanem megkapja a férje után járó, nagy összegű biztosítást. Szerintem remek, sőt, egyedülálló sztori – nem azért, mert én találtam ki -, de valószínűleg te nem értenéd az összefüggéseit….

A férj ezzel lerakta az íróasztalra a kinyomtatott A4-es lapokat, és belemerült a hibakeresésbe. Amikor végzett, még mindig az íróasztalnál ülve a laptopján még legalább egy órán át internetezett – háttéranyagot gyűjtött a leendő írásaihoz. Nem sokkal később – mivel már beesteledett - leengedte a dolgozószoba redőnyeit, és elindult a fürdőszoba felé, hogy letusoljon. Ahogy elment a nappali mellett, a folyosóról még beszólt a feleségének: - Lefürdök és megyek aludni! Jó éjszakát!

- Jó éjt, éédes! – affektált és csücsörített válaszként a cicababa-feleség, miközben tovább nézte a tévében a valóságshow-t, amit azóta bámult, amióta – órákkal ezelőtt – a férjével beszélt annak legújabb novellájáról.

A nappaliba enyhén behallatszott a férj fürdőszobai tusolásának hangja, majd a férfi határozott léptei, ahogy a hálószobába ment, végül a halk ajtócsapódás, ahogy becsukta maga mögött a hálószoba ajtaját.

A nő még legalább egy negyedórán keresztül nézte a valóságshow-t, majd óvatosan felállt a kényelmes fotelből, a tévét bekapcsolva hagyva kilopózott a folyosóra, egészen a csukott hálószobaajtóig. A hálószobaajtó előtt megállt, a fülét az ajtólapra rakva hallgatózott egy kicsit, és megnyugodott, amikor az ajtón keresztül hallotta a férje hangos horkolását.

A nő ekkor gyors léptekkel a dolgozószobába ment, felkapcsolta az íróasztal kis lámpáját, és olvasni kezdte az asztal közepén lévő, nyomtatott A4-es lapokból álló paksamétát. Időnként megállt az olvasásban, és az asztal sarkán lévő jegyzettömbből tépett egy lapot, a tolltartóban lévő tollakból kivett egyet, és párszor jegyzetelt, nyilazott, karikázott – szigorúan csak a jegyzetlapra, az A4-es lapokra azonban nem írva. Néha a folyosó felé fülelt, de onnan semmilyen váratlan zaj nem hallatszott. Pár perc múlva a nő elégedetten felállt, a zsebébe süllyesztette a jegyzetlapot, lekapcsolta az asztali lámpát és kiment a dolgozószobából.

(Két héttel később:)

- Még egyszer, fogadja őszinte részvétemet! – mondta a nyomozó az asszonynak, majd hozzátette: - Igazán csúnya baleset… 

- Háát, igeen! – helyeselt affektálva és csücsörítve a cicababa-özvegy.

- Nem kell kikísérnie bennünket, kitalálunk magunktól is. – mondta a nyomozó a nőnek, és a másik rendőrrel elindultak kifelé a dolgozószobából. A nyomozó az íróasztalon lévő, A4-es lapokból álló paksamétát látva azonban megállt egy pillanatra az asztal mellett, megfogva a legfelső lapot: - Szóval, a férje író volt…

- Igeen! – mondta a szokásosnál is sokkal jobban affektálva és csücsörítve az özvegy, majd hozzátette: - Ez volt a férjem utolsóó novelláája…

- Igen? – kérdezte kíváncsian a nyomozó, és maga elé emelte az adott lapot: - Látom, a címe az, hogy „Bella”. Mi ez? Csak nem krimi?

A nő szokás szerint affektálni és csücsöríteni kezdett: - Áá, dehogy! – Majd egyszuszra azt hadarta: - Ez egy romantikus történet. Mint a brazil szappanoperák! Bella, a gyönyörű hősnő reménytelenül szerelmes egy hajóskapitányba, aki….

- Jó, jó, köszönöm, hogy elmondta! – mondta gyorsan a nyomozó, és egy pillanat alatt – mintha csak égetné az ujját -  visszarakta az A4-es lapot a többi tetejére, és most már tényleg kiment a dolgozószobából, a másik rendőrrel együtt.

- Ez az! – mondta halkan, elégedetten, csak úgy magának a dolgozószobában egyedül maradt özvegyasszony, és közben nem csücsörített, nem affektált és nem is hadart.

Férj és feleség együtt biciklizett a kerékpárúton. Elöl a férfi, mögötte pedig, egy kisebb kerékpárral a nő. Ahogy a kerékpárút véget ért, a férfi még egy búcsúpillantást vetett a járdán sétáló fiatal, csinos lányokra, és kikanyarodott az autóútra. Korábbi kerékpártúráikon a nő mindig leszidta a férjét, ha megbámulta a mellettük haladó szépasszonyokat, de most nem szólt. Nem volt kedve kommunikálni a férjével, mert az utóbbi időben valami megváltozott köztük - annyira, hogy egyszer még a válás is szóba került. Úgyhogy a nő némán kerekezett a férje mögött, némileg lemaradva, és látta azt, amit a férje nem: az úton nagy sebességgel közeledő kamiont. A nő lelassított, de nem szólt a férjének, aki a fejét még mindig a járdán lévő csinos lányok felé fordítva fékezés nélkül kanyarodott ki a másik oldalon lévő autóútra, egyenesen a kamion elé.

(...)

Pár héttel később, a frissen megözvegyült fiatalasszony hosszasan sminkelte magát a fürdőszoba-tükör előtt: igazán szép akart lenni, hogy megakadjon rajta egy következő (leendő) áldozat(a) szeme...

- Próbálj meg jobban odafigyelni! - mondta a feleség (mintegy aznapi feladatként) a férjének. A férje azon a napon (akárcsak az előzőeken) már három-négy esetben nem találta a dolgait ott, ahol - emlékezete szerint - lerakta. 

Mostanában egyre többször fordult elő ilyen eset a férfivel, aki - a felesége unszolására - hiába kereste fel a háziorvosát, aki azt mondta, hogy ilyen korban már meg-megjelenik a feledékenység, s ő - mint orvos - nem tehet mást, minthogy felír a férfinek egy kis értágítót, hátha jobb lesz az agy vérellátása, és a férfi talán kevésbé lesz feledékeny. 

Azonban a gyógyszer - érthetetlen módon - nem ért semmit. A férfi továbbra is minden nap hosszú perceken át kereste a cuccait, illetve a feleségével korábban megbeszélt dolgokra sem (vagy nem úgy) emlékezett. 

A férfi felesége egyre többször fakadt ki: - "Hát milyen élet jutott nekem? Idősebb koromra a párom szenilis lett, s nekem kettőnk helyett is mindenre oda kell figyelnem! Hát ez már sosem lesz jobb, csak rosszabb?".

A férfinek lelkiismeret-furdalása támadt a felesége kifakadása kapcsán: elhatározta, hogy egyszer s mindenkorra véget vet a felesége - s persze a saját - szenvedéseinek. Az egyik este, amikor lefekvéshez készülődtek, a férfi - amikor a felesége éppen nem látta - a szokásos egy tablettánál sokkal több altatót vett be, majd a feleségével lefeküdtek aludni. 

Amikor másnap reggel a feleség felébredt, feltűnt neki, hogy nem hallja a mellette fekvő férje szuszogását. Felugrott, megrázta a férjét párszor, de a férfi nem reagált semmire, nem adott semmilyen életjelet.

A nő ekkor meglátta az éjjeliszekrényen az altató dobozát. Kinyitotta, de a dobozban már csak a tablettatartó levelek voltak, gyógyszer egy sem. A nő ekkor rájött, hogy mi történt: a férje a saját magán egyre elhatalmasodó szenilitást látva, és az esetleges Alzheimer-kór kialakulásától, majd elhatalmasodásától félve, öngyilkos lett.

Az asszony megbizonyosodott arról, hogy a férje halott, majd a biztonság kedvéért még várt egy órahosszát, s utána tárcsázta a rendőrséget. Amíg a kihívott járőrre várt, addig arra gondolt, hogy a maga elé kitűzött célt - vagy éppen feladatot - kitűnően teljesítette: nem hiába volt, hogy hónapokon keresztül titokban mindig máshová pakolta el a férje cuccait, illetve úgy tett, mintha a férje rosszul emlékezne a vele korábban megbeszélt dolgokra - a végére csak sikerült egyszer s mindenkorra megszabadulnia a férjétől...

A férj és a feleség éppen együtt ebédeltek, amikor a férj telefonja megcsörrent. A férfi felkapta a készüléket, egy másodpercig belehallgatott, majd gyorsan, határozottan azt mondta a telefonba: "Téves!". Ezután lerakta a készüléket, és egy kicsit zavartan a feleségére nézett. A nő nem szólt semmit, ette tovább a levest, mintha észre sem vette volna ezt a közjátékot.

Pedig az asszony nagyon is tudta, hogy miről van szó. A férje megcsalja őt a titkárnőjével. Már hónapok óta. A feleség egyik barátnője súgta meg a titkot az asszonynak: többször együtt látta a városban itt-ott azt a fiatal titkárnőcskét a nő férjével. Valószínűleg most is az a ribanc telefonált - gondolta magában az asszony, és valószínűleg nem tévedett: a férje még tessék-lássék bekapott egy-két falatot a második fogásból, aztán felugrott az asztaltól és gyorsan szedelőzködni kezdett: - "El kell ugranom még elintézni egy-két dolgot!" - mondta és - a kocsikulcsot felkapva - gyors léptekkel elhagyta a lakást. Kintről még behallatszott, ahogy nagy gázzal, gyorsan elindul az autóval, aztán csend lett.

Az asszony várt egy-két percet. - "Most érhet ki a főútra." - gondolta, majd előszedte a telefonját, és felhívta a férjét. A telefon kicsengett, majd a férfi hangja hallatszott, ahogy mérgesen beleszólt a készülékbe: - "Mit akarsz?". A nő éppen mondani akart valamit, amikor a telefonból hirtelen recsegés-ropogás hallatszott, és a hívás megszakadt.

A nő nem hívta újra a férjét. Lassan befejezte az ebédet, elpakolta a maradékot, elmosogatott, majd nekilátott kitakarítani a lakást.

Már lassan esteledett, amikor csengettek. Az asszony ajtót nyitott. A bejáratban egy rendőr állt, aki köszönt, majd a nő férjének nevét mondva rákérdezett: - "Rokona?". 

- A felesége vagyok. - mondta az asszony.

- A férje ma délután halálos közúti balesetet szenvedett: autóvezetés közben telefonált, s eközben - nagy sebességgel - lesodródott az útról és nekiment egy útszéli fának. Valószínűleg azonnal meghalt. Fogadja őszinte részvétemet, és kérem, jöjjön velem, hogy minden kétséget kizáróan azonosíthassuk a férje holttestét! - mondta egyszuszra a rendőr. Látszott, hogy nem ez az első eset az életében, hogy halálhírt kell közölnie.

- Máris jövök! - mondta alkalomhoz illő, komoly arccal a nő. Eddig az volt a feladata, hogy jó feleség legyen, de ő - már hónapok óta (amióta kiderült számára, hogy a férje megcsalja) - inkább jó özvegy akart lenni...

- Leveled jött, de véletlenül felbontottam a borítékot... - mondta a feleség a férjének, aki sejtette, hogy az a véletlen nem egészen véletlen volt. A férfi mohón, s - a felesége komor arcát látva - eléggé rosszat sejtve kezdte el olvasni a levelet, amelyben arról értesítették a férfit, hogy gyógyíthatatlan beteg: rákos és már csak rövid - teljes leépüléssel járó - ideje maradt hátra. Nem volt tévedés: az A4-es lap tetején a helyi kórház logója, címe és egyéb adatai szerepeltek, illetve a pár nappal korábbi kiállítási dátum és a férfi neve - alatta pedig a diagnózis, bélyegzővel és az orvos aláírásával ellátva.

- Rákos vagyok! Mint a szomszéd Józsi... - hebegte a férfi. A nő kelletlenül bólintott, majd azt mondta a férjének: "Azt hiszem, most egy kicsit egyedül akarsz maradni ezzel a hírrel. Egy fél órára átmegyek a szomszédba. Igyál egy sört, vagy kettőt, hátha az segít!" - azzal a nő kiment a lakásból. Amikor - kb. egy óra múlva - a nő visszatért a lakásba, azt látta, hogy a férje a szobában felakasztotta magát a csillárra, s még egy búcsúlevelet is írt, amelyben azt részletezi, hogy nem akar teljesen leépülni, és ezért inkább öngyilkos lett. 

A feleség meggyőződött arról, hogy a férje valóban meghalt, majd fogta a búcsúlevelet, és az előbb említett kórházi levéllel együtt széttépte apró cafatokra, s a darabokat a zsebébe rejtette, hogy majd később valamilyen utcai kukába kidobja. Arra gondolt, hogy milyen jól tette, hogy pár nappal ezelőtt, amikor valójában megérkezett a férje diagnózisa - amiben megállapítják, hogy "mindössze" magas vérnyomásban szenved -, aznap a szomszéd Teritől kölcsönkérte az ő férjének, Józsinak küldött kórházi levelet, amelyben arról értesítették, hogy rákos, és mindkét levelet - a saját férjének, és a szomszédnak szólót is - titokban, otthon egy perc alatt beszkennelte, s számítógépen röpke fél óra alatt összemontírozta (a saját férjének szóló levél kórházas fejlécét - a dátummal és a megszólítással -, a szomszédnak szóló levél diagnózisával).

A nő ezután felhívta telefonon a rendőrséget, és bejelentette, hogy a férje öngyilkos lett. Mire a rendőrök kiérkeztek a helyszínre, addigra az asszony aprított egy kis vöröshagymát az ebédhez - így már könnyezve várta az érkezőket.

Amikor a helyszínelés után a rendőrök - és a hullaszállítók - végre elmentek, a feleség magában kipipálta az aznapra tervezett teendők közül ezt a feladatot is...