- Készíts nekem valami finomat arra a pár napra, amíg távol leszel! - adta ki a feladatot a férj a feleségének - pattogósan, utasítva, ahogy bent a gyárban a beosztottakkal szokott beszélni.

A feleség az első pillanatban ki akarta kérni magának ezt az utasítgató hangnemet, de aztán inkább nyelt egyet, és némán bólintott: nem akarta még jobban kiélezni a köztük már évek óta egyre csak feszülő viszonyt. Pár perc múlva azonban felderült a nő arca, és mosolyogva azt mondta: - "Majd a kedvencedet főzöm: gombapörköltet!".

A férj az első másodpercben fellelkesült, de aztán sötét gyanú fészkelte be magát az agyába, ami miatt másnap - amikor a felesége elkészítette a több napra elegendő adagnyi gombapörköltet - azt kérte a nőtől, hogy mielőtt busszal elutazik egy hétre vidékre, a fiuk családjához, ugyan ebédeljenek együtt (férj és feleség) az adott ételből. 

A nő csodálkozott egy kicsit, de megterített és szedett is mindkettőjüknek a gombából. A férj csak tessék-lássék falatozott az ételből, s fél szemmel mindig a feleségét leste, aki jóízűen ette a gombapörköltet - sőt, még egy második tányérral is szedett magának belőle. Mivel a férj - aki titokban attól félt, hogy a köztük az évek folyamán már teljesen elmérgesedett viszony miatt a felesége esetleg megpróbálja megmérgezni őt - már látta, hogy a feleségének láthatóan semmit sem ártott meg az ebéd, tehát valószínűleg nem mérges gombából készítette - úgyhogy ezután a férj is evett egy jóízűt az ételből.

A feleség, mielőtt elindult, kiporciózta a konyhapultra a gombapörköltet egy-egy műanyag edénybe, hogy a férjének minden nap csak meg kelljen melegítenie az aznapi adagot, azzal elutazott. A férj a következő napokban mindig megette az aznapi porciót, bár az utolsó napon már csak alig bírta legyűrni az ételt, hiába volt a kedvence. Először arra gondolt, hogy az ártott meg, hogy majd' egy héten keresztül ugyanazt ette - pedig valójában nem ez okozta sem a hascsikarást és a későbbi szédülést, hányást, majd a férj hamarosan bekövetkező halálát: a férfi nem tudta azt, amit a felesége viszont igen: azt, hogy nem csak a mérges gombából készített étel öl(het), hanem a nem mérges gombából készített, de időközben megromlott étel is...

A válófélben lévő férfi örült, hogy feleségével végül meg tudtak egyezni: úgy tűnt, hogy a nő megbocsátotta a férfi félrelépéseit, és nem gördített akadályt a majdani válás elé sem. Így a házasság közelgő végére szinte barátivá vált a viszonyuk: a nő már nem fárasztotta férjét a folytonos kioktatásokkal ("Ne igyál több kávét, ma már egyet ittál! Tudod, hogy felmegy a vérnyomásod!" stb.), sőt, búcsúzóul még egy ajándékkosarat is vett a férfinek, tele olyan dolgokkal, amit a férfi nagyon szeretett: friss, bontatlan, márkás sör, bor, pezsgő, kávégranulátum. (Ez utóbbihoz még "használati útmutatót" is mondott: miszerint egy kávéscsészébe egy-két evőkanál kávégranulátumot tegyen csak, nehogy baj legyen.)

A férfi rögtön készített is magának a konyhában egy kávét, aztán - mivel a felesége a szobából nem szólt rá - kisvártatva még egyet. Ahogy a második csészével is megitta, azt érezte, hogy egyre hevesebben ver a szíve. Szédülni kezdett, majd iszonyatosan megfájdult a feje. Szólni akart a feleségének, hogy nagyon rosszul érzi magát, hívjon mentőt, de már csak egy hangos nyögésre telt tőle, s összeesett. Még látta, hogy a felesége lassan kijön a szobából, és végigméri őt, de aztán a nő visszafordult és egy szó nélkül visszament a szobába. A földön fekvő férfi agyán - életének utolsó másodpercében - végigfutott a felismerés: szó sincs itt megbocsátásról - a felesége nem véletlenül vett neki pont kávét, és az adagolást illetően nem véletlenül mondott neki "evőkanalat" "kávéskanál" helyett...

- Részvétem, asszonyom! - mondta befejezésül a rendőr a frissen megözvegyült asszonynak, majd intett a hullaszállítóknak: vihetik a férfi holttestét, nincs szükség további vizsgálatra.

Az eset világos volt, mint a nap: a férj az esti fürdés után - amikor kilépett a kádból -, elcsúszott, beverte a fejét a kád sarkába és szinte azonnal meghalt. Sokszor előfordul ilyen eset, bár néha nem halállal, hanem "csak" combnyaktöréssel végződik. Ez a mostani eset azonban végzetes volt.

A rendőr még felírt pár adatot a kapitányságon később megírandó jelentéséhez, majd elköszönt a csendesen sírdogáló asszonytól és elhagyta a házat.

A nő könnyezett még egy kicsit, majd felsóhajtott: - "Végre, egyedül!". Letörölte a könnyeit és lassan megnyugodott: már azt hitte, hogy soha nem lesz vége, de csak kibírta: hosszú hónapokon át, amikor végzett az esti fürdéssel, mielőtt kijött volna a fürdőszobából, hogy utána a férje is megfürödhessen, mindig vékonyan átkente tusfürdővel a kád szélét és a kád mellett a követ, hátha... és most érett be a munkájának gyümölcse.

Percek múlva már teljesen megnyugodva lapozgatta az életbiztosító által pár évvel ezelőtt adott okmányokat: azt számolgatta, hogy vajon mennyi pénzt kaphat a férje halála révén...

A férfit sokszor látták az ismerősök összeakadt szemekkel, vöröslő arccal botladozva lépni a járdán vagy ide-oda dülöngélve biciklizni a kerékpárúton - ilyenkor gyakran összesúgtak a háta mögött: "Ebből, bizony, egyszer még baj lesz!".

Az is lett - hiába szólt a férfinek korábban az egyik jóakarója, hogy hagyjon fel az ivással, ha jót akar magának. A férfi akkor - mint az alkoholisták általában - letagadta, hogy sokat inna - még a kezét is a szívére tette, hogy megesküdjön: ő, bizony, még egy csepp alkoholt sem, soha...!

Egyszer azonban megtörtént a baj: az egyik hajnalban, munkába menet a férfi lebukott a biciklijéről, egyenesen a kerékpárút mellett futó forgalmas országútra, éppen egy viszonylag gyorsan haladó személyautó elé esve. A sofőr már nem tudott lefékezni, és elütötte a szerencsétlen férfit, aki a helyszínen belehalt a sérüléseibe. A későbbi boncolás alkoholt mutatott ki az áldozat vérében, így a vizsgálatot lefolytató rendőrök előtt nem volt kétséges, hogy a férfi bizony magának kereste a bajt.

A férfi özvegye a temetés után - amikor végre egyedül maradt a megörökölt nagy házban - előszedte a spájz mélyéből a befőttesüvegek mögé rejtett boroskannát és rumos üveget, s kiöntötte a vécébe a tartalmukat: most, hogy a férje meghalt, már nem kellett vörösbort csempészni a kólájába vagy rumot a teájába...

- Meg akart ölni! - zokogta az asszony a tárgyaláson, és könnyes szemmel bizonygatta a bírónak, hogy ő csak önvédelemből szúrta le a konyhakéssel a skizofrén férjét. Azt valahogy elfelejtette megemlíteni, hogy már régóta el akart válni a férjétől - pontosan azóta, amióta annak kialakult a betegsége, ami miatt leszázalékolták és elvesztette a munkahelyét és ezáltal a jó fizetését - a férje azonban nem akarta a válást. Az asszony azt is kihagyta a vallomásából, hogy a férje - leszámítva a betegsége kialakulásakor megjelenő, pár napon keresztül fellépő hallucinációkat - szinte teljesen tünetmentesen élt, rendesen szedte a gyógyszereit és a végzetes este is tévézés közben csak azért ment át a szobából a konyhába a feleségéhez, mert az asszony odahívta. A nő valahogy azt is kihagyta a vallomásából, hogy már napokkal korábban a konyhapolcra készítette az ominózus kést, hogy egy alkalmas pillanatban önvédelmi reakciónak álcázva leszúrja a férjét. A nő - aki vallomástétel közben sírva mutogatta a nyakán lévő ujjnyomokat - azt sem említette meg a bírónak, hogy azok az ujjnyomok nem azért vannak ott, mert esetleg a férje fojtogatta, s emiatt kellett őt leszúrni, hanem pont fordítva: a már leszúrt, haldokló férj görcsbe ránduló keze pont azt kezdte szorítani, ami a "keze ügyében" volt: a felé hajoló felesége nyakát. 

Az asszony elleni vád tanúja, az elhunyt férfi pszichiátere gondterhelt arccal hallgatta a nő vallomását, miközben a saját - a későbbiekben felolvasandó - vallomásának jegyzeteit rendezgette, amelyekben leírta, hogy milyen példásan viselte betegségét az elhunyt, és soha, semmilyen erőszakos cselekedetre nem ragadtatta magát a betegség kialakulása óta (sem). A jegyzetekben szerepelt az is, hogy - a közvélekedéssel ellentétben - a skizofrének több, mint kilencven százaléka egyáltalán nem erőszakos természetű, nem követ el semmilyen bűncselekményt, sőt, inkább ők válnak bűncselekmények áldozatává: sokszor megverik, kirabolják, kisemmizik őket. Az, hogy a köztudatban a "skizofrén" a "gyilkos" szinonimája, az csak azért van, mert a skizofrének között (is) megtalálható, elenyészően kis számú erőszakos egyed egy-egy bűncselekmény elkövetése után sokkal nagyobb sajtóvisszhangot kap, mint a többség: az egy-egy bűncselekmény áldozatául váló skizofrén.

A pszichiáter azonban tudta, hogy a negatív előítéleteket nehéz megváltoztatni. Még ha a lelke mélyén sejtette is, hogy az éppen vallomást tevő nő részben vagy egészben hazudik, ő - mint az elhunyt skizofrén férfi kezelőorvosa - nem tehet semmit sem ellene: szinte biztosan nem fogja tudni meggyőzni a bírót és az esküdteket, hogy jelen esetben valószínűleg nem jogos önvédelem, hanem színtiszta gyilkosság történt. Éppen ezért a keze ügyében lévő tollal lassan átfirkálta az elhunyt skizofrén férfit dicsérő jegyzetének címét "Az orvostudomány csodájá"-ról "Az orvostudomány bukásá"-ra...