Előző nap sem vitáztak, pedig lett volna rá okuk: a férj akkor jelentette be a feleségének,  – halkan, hogy a tízemeletes panelbeli szomszédok meg ne hallják -, hogy el akar válni, és másnap már el is költözik: már jó előre, titokban kibérelt egy kis belvárosi lakást, ahova mehet. A feleség látszólag higgadtan fogadta a dolgot: ő sem akarta, hogy a magánéleti válságuk a ház témája legyen, úgyhogy nyelt egyet, és csak annyit kérdezett – szinte suttogva - a férje tétova hebegése-habogása után: - A döntésed végleges?. Az igenlő válasz után aznap ugyanúgy folytatták az életüket, mint eddig: mindketten elmentek dolgozni, végigrobotolták a napot, este pedig közösen megvacsoráztak. Csak a vacsora, és az esti fürdés után látszódott, hogy másnaptól különválnak útjaik: csak a feleség feküdt a közös hitvesi ágyba, a férje a vendégágyon vetett meg magának.

A következő reggel a feleség arra ébredt, hogy a férje már fent van: nagyban pakolta a cuccait egy utazótáskába. A feleség úgy tett, mintha még aludna, és félig lecsukott szemmel nézte a férjét, ahogy az lelkesen készül új életére. A férfi már előre boldog volt, most már gyönyörűnek érezte az életet, önmagát pedig újra szabadnak. Most már mindenben meglátta a szépet, a jót, s pakolás közben megállt egy kicsit, hogy gyönyörködjön az ablakon át látható napfelkeltében. De ez nem volt neki elég: ki is nyitotta az ablakot, hogy beszívja a reggeli friss – s az ő számára most már: szabad – levegőt, és az ablakon derékig kihajolva jólesően nagyot szippantott belőle.

Ez volt az a pillanat, amikor az ablak melletti hitvesi ágyban fekvő feleség úgy érezte, hogy most eljött a soha vissza nem térő alkalom: hirtelen, egy hang nélkül felült az ágyon, odahajolt az ablakból szinte teljesen kihajoló férjéhez, és két kézzel egyszerre lökött rajta egy nagyot. A feleség minden keserűségét, csalódottságát beleadta ebbe a lökésbe, és nem hiába: a férje átbukott az ablakpárkányon és kizuhant sokadikemeleti lakásukból. Egy hosszú másodpercig hallatszott hangos ordítása, aztán csend lett.

A feleség várt egy kicsit, nagy levegőt vett, és odament a bejárati ajtóhoz: szép lassan kizárta, kinyitotta, egy határozott mozdulattal kilépett rajta, majd a lépcsőházban az emeleti szomszédok ajtajaihoz rohanva dörömbölni és zokogva kiabálni kezdett:

- Segítség, segítség! Szegény, drága férjem véletlenül kiesett az ablakon!

- Úgy innék valamit! – sóhajtotta az asszony – a férje számára is jól hallhatóan – este, lefekvés előtt vidéki házuk hálószobájában.

- A hűtőben van sör. Hozzak neked egyet? – kérdezte tőle nem túl meggyőzően a férje.

- Az nem kell. Én inkább bort innék… - felelte a nő.

- Bor most nincs fent. Tudod, hogy nemrég volt a szüret, most forr a bor a pincében. Veszélyes lemenni, akár egy-két perc ottlét is halálos lehet… - mondta a férj.

- Ó, neked tíz másodperc is elég lenne, hogy felhozz valamelyik, óbort tartalmazó hordóból egy keveset! Hiszen mindig nagyon gyors vagy… - sóhajtotta az asszony.

A férje nyelt egyet, majd nagy nehezen bólintott: - Na, jól van. Majd sietek… - ezzel elindult a pincébe. Egy-két perc múlva a felesége utánaszaladt, és a pinceajtóban megállva lekiabált a pincében ténykedő férjének: - A tavalyi borból hozol?

A férfi felkiabált: - Hát persze! Már éppen viszem is!

A nő visszakiabált neki: Hozz inkább a tavalyelőttiből! Az finomabb…

A férfi elkáromkodta magát, de azt kiabálta: - Jól van, akkor a másik hordóból viszek neked!

Pár másodpercig csend volt, aztán hirtelen egy puffanás hallatszott a pincéből. A feleség fent, a pinceajtóban várt egy keveset és közben fülelt, de a pincéből ezután már egy hang sem hallatszott fel. A nő a rövid várakozás után visszament a hálószobába, lefeküdt a hitvesi ágyba, és olvasni kezdett egy romantikus regényt. Kb. félóra olvasás után lekapcsolta az ágy melletti kislámpát, és befordult a fal felé.

Másnap reggel a feleség kipihenten ébredt. A férje nem volt mellette. A nő ráérősen felvette a telefonját és elkezdte tárcsázni a rendőrséget. Amikor a vonal végén felvették a telefont, az asszony gyorsan, jajveszékelve azt hadarta:

- Halló, kérem, azonnal jöjjenek ki hozzánk!  A férjem nem aludt itthon – nem tudom, hogy hol lehet. Eddig még soha nem maradt ki ilyen sokáig, ezért nagyon aggódom! Kérem, segítsenek!

A nő még megadta a nevet és a címet, és letette a telefont. Ezután kiment a konyhába, a hűtőből kivett egy sört, kibontotta, és jólesően kortyolt belőle egy keveset.

A nő letette a telefont, és próbálta megemészteni az imént hallottakat. Az előbb az általa felbérelt magánnyomozó hívta, hogy megmondja, a nő nem hiába gyanakodott: a férje megcsalja, és pont a szomszédasszonyukkal, a szépsége okán csak „Kleopátrának” becézett Cleo-val. A magánnyomozó azt is mondta az imént, hogy a párocska épp egy külvárosi, bérelt lakásban tölti most is szerelmi légyottját. Megadta a címet is.

A nő maga elé nézve gondolkodott egy darabig, majd elhatározásra jutott: átmegy a szomszédba, hogy a felszarvazott szomszéd férfinek megmondja, hogy megcsalják.

Át is ment, becsöngetett. A szomszéd épp otthon volt. A nő mindent elmondott neki, amit a magánnyomozótól hallott, és talán még egy kicsit ki is színezte a dolgokat. A szomszéd férfi teljesen összetörve, magába roskadva ült le a nappalijában lévő fotelbe, s merőn maga elé bámulva próbálta felfogni a nő iménti szavait. A nő hagyta, hogy a férfi kicsit eméssze a dolgokat, s pár percig nézegette a nappali falára felaggatott trófeákat: szarvasagancsokat koponyával, kitömött fácánokat, rókaprémet.

- Szóval, maga vadász… - mondta a nő.

- Igen… de csak szabadidőmben vadászok.. ez a hobbim… – válaszolta tétován, még mindig maga elé bámulva a szomszéd férfi.

- Csak nehogy valami butaságot kövessen el! – mondta gyorsan a nő.

- Miről beszél? – nézett csodálkozva a férfi.

- Hát, hogy maga vadász… gondolom, itthon tartja a puskáját, a lőszert… - mondta lassan, hangsúlyozva a nő, majd így folytatta: - Nehogy nekem hirtelen felindulásból elkövessen valami szörnyűséget!

A férfi végre megértette, hogy miről beszél a nő, és azt mondta:

- Lelőni mindkettőt! Igen, azt kellene!

A nő hadarni kezdett: - Szó sem lehet róla!  -majd sokat sejtetően, lassan hozzátette: - Pedig nagyon megérdemelnék…

- Megyek, és lelövöm őket! – csattant fel határozottan a férfi, mire a nő tessék-lássék csitítgatni kezdte: - Gondolja át kétszer is, hogy mit akar tenni! – majd így folytatta: - Most magára hagyom a gondolataival…

A nő ekkor magára hagyta az egyre izgatottabbá váló férfit, és visszament a saját házába. A konyhaablakon keresztül a szomszéd ház bejáratát nézte, és nem hiába: két-három percen belül a szomszéd férfi egy nagyobb táskával a kezében kiviharzott a házból, bevágta magát a kocsijába és nagy gázzal elhajtott.

Körülbelül egy óra telt el, amikorra a szomszéd férfi visszatért: lassan leparkolt a saját háza előtt, majd tétova lépésekkel, meredten maga elé bámulva átjött a nő házához, és becsöngetett. Amikor a nő kinyitotta az ajtót, akkor a férfi csak ennyit mondott rezignáltan:

- Lelőttem őket. Mindkettőt. A feleségemet és a maga férjét is…

A nő gyorsan azt mondta:

- Megmondtam, hogy ne csináljon hülyeséget! Most menjen, adja fel magát a rendőrségen! Ne felejtse el megmondani a rendőröknek, hogy én óva intettem attól, hogy őrültséget kövessen el!

A férfi – mint egy alvajáró – tétován bólintott, és átsétált a háza előtt álló autójához, beült és lassan elhajtott.

A nő becsukta a szomszéd férfi után a ház bejárati ajtaját, majd bement a konyhába, elővett egy üveg pezsgőt, kibontotta, és szép lassan, jólesően kortyolgatva megivott belőle egy pohárral.

- Milyen gyönyörű! Ugye? – kérdezte a frissnyugdíjas feleség a férjét egy egészoldalas hirdetésre mutatva, amit az aznapi újságot olvasva látott meg. A hirdetés egy helyi céget mutatott be, amely a város feletti sétarepüléseket szervezett. A hirdetést szép, fentről készített fotók illusztrálták, ezek tetszettek meg a feleségnek.

- Igen, nagyon szép! – bólintott szórakozottan a képekre pillantó férj, és felnőtt lányukkal, vejükkel és unokájukkal együtt tovább ette a vasárnapi családi ebédet.

Ebéd után a feleség a lányával együtt mosogatni kezdett, amíg a férfiak a szobában meccset néztek.

- Kitaláltátok már, hogy mivel fogjátok megajándékozni apádat a születésnapján? – kérdezte az idősebb nő a fiatalabbat. A fiatal nő megrázta a fejét: - Nem, miért?

- Én tudom, hogy minek örülne igazán! – folytatta az idősebb nő. A lánya érdeklődve abbahagyta egy pillanatra a mosogatást: - Igen? És mi lenne az?

- Egy sétarepülés a város felett! – válaszolt az idősebb nő, majd így folytatta: - Láttad, hogy tetszett neki az a hirdetés az újságban!

A lánya vállat vont: - Na jó, akkor majd befizetjük őt egy repülésre!

Ebben maradtak. Mosogatás után a szobában még beszélgetett a család egy nagyot, majd a fiatalok hazaindultak a saját lakásukba. Amikor a nyugdíjas házaspár egyedül maradt otthon, a feleség azt mondta a férjének:

- Én már tudom, hogy a fiatalok mivel akarnak meglepni téged a születésnapodon!

A férj szeme felcsillant: - Igen? Mivel? 

- Befizetnek téged egy város feletti sétarepülésre! – válaszolta a nő.

A férj egy pillanatra elcsodálkozott és némileg meg is ijedt: 

- Engem? De hát nekem tériszonyom van!

A feleség határozottan rászólt: - Nehogy visszautasítsd a fiatalok ajándékát! A lányunk ötlete volt, hogy sétarepüléssel lepjenek meg téged! Vérig sértődne, ha nem fogadnád el! Azt a pár percnyi repülést kibírod!

(Két héttel később:)

A város melletti kis reptéren a nyugdíjas férfi remegő térdekkel, kocogó fogakkal szállt be a pilóta mellé a kétszemélyes kisrepülőbe, miközben tétován integetett a földön maradó többi családtagjának. A gép nekifutott, és szépen felemelkedett a levegőbe. A férfi kinézett a pilótafülkéből, és egyre inkább elfogta a remegés és az arca sápadni kezdett. Még csak egy-két perce voltak a levegőben, amikor a férfit kiverte a hideg veríték és elkezdett fulladozni.

A pilóta érzékelte, hogy baj van, és azonnal visszafordult a reptérre. Azonban akármilyen gyorsan szállt is le, az utasa, a nyugdíjas férfi halott volt, mire földet értek. A pilóta ijedt arccal szállt ki a gépből, és odarohant a férfi földön maradt családtagjaihoz: - Jöjjenek gyorsan! Azt hiszem, a bácsi szörnyet halt!

A családtagok odasiettek a kisrepülőhöz. Mint mindegyikük, a halott férfi felesége is ijedt arcot vágott, de közben azon gondolkodott, hogy otthon vajon melyik szekrényben is tartják (néhai) férje életbiztosítását.

A szemtelenül fiatal feleség meglepetéssel várta idősödő férjét. Már órákkal a férfi hazaérkezése előtt az – egyébként is szép – nő (frissen megfürödve, új frizurában) hosszasan sminkelte magát a fürdőszoba-tükör előtt, felvette csinos, rövid, testhez simuló fekete ruháját, amelyben nagyon hasonlított a fiatal Audrey Hepburn-re az „Álom luxuskivitelben” című filmből. A feleségnek ennyi nem is volt elég, még rátett egy lapáttal: ízlésesen kilakkozta a körmét, felvette a férjétől korábban kapott vékony, de míves aranynyakláncot és a férfitől tavaly – csak úgy(!) – kapott, apró gyémánttal ékesített gyűrűt, és ebben a szettben - a szépen megterített, két gyertyával díszített asztalon gőzölgő különleges vacsora mellett ülve - várta haza a férjét.

A férfi sem okozott csalódást: bár a munkahelyén – ahol ügyvezető igazgató volt – az aznap délutáni értekezletet eredetileg késő estig elnyújtotta volna, de már reggel, mielőtt elindult volna otthonról, a feleségével beszélgetve olyan érzése támadt, hogy aznap kimondottan érdemes lesz vacsorára hazaérnie, és ezért most szinte percre pontosan akkor lépett be a házba, amikorra megígérte, hogy haza fog érni – ráadásul nem üres kézzel érkezett: egy szál vörös rózsát hozott a feleségének.

A nő értékelte a gesztust, és jókedvűen, kedvesen beszélgetett a férjével, miközben jóízűen megvacsoráztak – és nem mellékesen, közben egy üveg különleges pezsgőt is megittak. Ez utóbbinak (is) hála, a vacsora végére a jó hangulat a tetőfokára hágott – annyira, hogy egyszercsak a nő odasúgta a férjének: „Menj, fürödj le! Én majd a hálószobában várlak…”.

A férfinek nem kellett kétszer mondani: korához képest szinte repült letusolni. Fürdés közben arra gondolt, hogy tulajdonképpen tudja, miért tette különlegessé a mai estét a felesége: a nő gyermeket szeretne, egy kis lurkót, aki bearanyozná közös életüket. Tusolás után, a hálószobába lépve mosolyogva meg is mondta a franciaágyukban állig betakarózva fekvő feleségének:

- Tudom, mit akarsz! Gyereket!

A nő válaszul némán elmosolyodott, és egy mozdulattal teljesen kitakarózott. Ott feküdt az ágyon, teljesen meztelenül, és tökéletes, fiatal, ruganyos testét látva a férjének (megismerkedésük óta már sokadszorra) elakadt a szava, és csak annyit tudott mondani a feleségének:

- Gyönyörű vagy!

A férfi a felesége mellé feküdt, aki most egy mozdulattal betakarta mindkettőjüket. A következő percekben kívülről nem látszódott más, csak a ritmikusan hullámzó takaró, amely alól a feleség kéjes nyögései és a férj zihálása hallatszott.

Hanem egyszer csak felnyögött a férj is: nem volt már mai gyerek, a szíve nem bírta a „tornát”, és holtan hanyatlott a feleségére. A nő – érdekes módon – nem ijedt meg és meg sem lepődött, hanem utálkozó arckifejezéssel legörgette magáról néhai férjét, és a holttest mellett fekve rágyújtott egy cigarettára, miközben lefitymálóan azt mormogta maga elé:

- Még hogy gyereket! Én pénzt akarok, még több pénzt!

Az éjjeliszekrényről lassan, nyugodtan felvette a telefonját, és ráérősen tárcsázta a mentőket. Amíg a telefon kicsengett, kissé megköszörülte a torkát, majd amikor felvették a telefont, ő elkezdett gyorsan, hangosan – szinte hisztérikusan - sikoltozni a készülékbe:

- Segítség! A férjem rosszul van! Azonnal jöjjenek!

A nő még zokogva megadta az ügyeletesnek a nevet és a címet, majd bontotta a hívást. Ezután – az előbb keletkező könnyeit egy papírzsebkendővel nyugodtan felitatva - elkezdte keresni a telefonja névjegyzékében a család ügyvédjének a számát, hogy a későbbiekben a (néhai) férje életbiztosításáról beszéljen vele.