Pablo a társaival meglepte a bogotai buszmegállót: prospektusokat osztogattak az ott várakozó kolumbiaiaknak és egy szem turistának. A színes prospektusok azonban az escopolamina nevű kábítószerrel voltak befújva, amely szer – mivel távolabbról is eléri a légzőszerveket – már akkor is hat, ha csak kissé közelebb emeljük az arcunkhoz a vele preparált papírlapot.
Az így meglepett négy-öt várakozó ember másodperceken belül a szer hatása alá került, amely annyit jelentett, hogy a következő bő negyedórában – bár kívülről teljesen ébernek tűnnek - készségesen végrehajtják mindazt, amire kérik őket. Pablo egy társa az egyik gazdagabbnak tűnő várakozót megkérte, hogy vegye ki a sarkon lévő bankautomatából a számláján lévő lehető legnagyobb összeget és adja át neki, a többiektől Pablo csak simán elkérte az összes értéküket.
Az egyik várakozóval azonban meggyűlt Pablo baja: bár az illető szemein egy kicsit látszott, hogy a szer hatása alatt van, mégsem adta át az értékeit Pablo-nak – Pablo pedig nem lőhette le, mert alig párszáz méterre onnan, a hamburgeresnél egy rendőrségi motoros állt, Pablo pedig nem akarta közvetlenül összeakasztani a bajszát a hatósággal.
Percek teltek el azzal, hogy Pablo győzködte a renitenst, de hiába – pedig Pablo a spanyolon kívül még angolul is próbált hatni az illetőre, aki egy idő után „felébredt” a szer hatása alól és az éppen befutó buszra szállva otthagyta Pablo-t és bandáját, akik nem értették, hogy hogyhogy nem működött ennél a fickónál a kábítószer.
Pedig működött (volna), csakhogy az illető kocaturista volt: igazi magyarként nem beszélt semmilyen idegen nyelvet és így fogalma sem volt róla, hogy mit akarnak tőle Pablo-ék. Neki csak annyit mondott szállásadója, a már évek óta Bogotában élő Erzsike, hogy menjen a bevásárlóközpont háta mögött lévő buszmegállóhoz, szálljon fel a buszra, menjen öt megállót és máris otthon van, Erzsike pedig majd utánamegy, ha végez a bevásárlással…
