- Na, lefekvés előtt jöhet egy bögrés leves? - kérdezte a feleség vidáman a férjét az egyik este. Amikor a férfi bólintott, a feleség előszedett két kis leveseszacskót a szekrényből, majd kivonult a konyhába, ahol két bögrébe beleöntötte a levesporokat, majd felengedte őket forró vízzel.

Mire a férje kiért a konyhába, már készen is volt minden, a két bögre gőzölögve állt a konyhaasztalon. A házaspár még beszélgetett pár percet, majd közösen elfogyasztották a bögrés levest, mindketten a saját bögréjükből.

A férjnek ugyan egy kicsit szokatlan volt a leves íze és állaga, de a felesége megnyugtatta, hogy ez csak azért van, mert gombás ízesítésű, és a tetején a vékony fehér hab nem más, mint tejföl.

A férfi elhitte a magyarázatot, és ez lett élete legnagyobb – és legutolsó – tévedése, pedig látszólag nem volt semmi gond: a házaspár bevonult a hálószobába, megnézték az esti híradót, majd lefeküdtek aludni.

Másnap reggel azonban már csak a feleség ébredt fel a szokott időben, és amikor megrázta a férjét, hogy „Ideje felkelni!”, a férfi nem mozdult, nem mutatott semmilyen életjelet.

A feleség kihívta a mentőket, ők azonban már csak a férje halálának beálltát tudták megállapítani.

A későbbi boncolás gyógyszermérgezést állapított meg, és a feleség ötödjére is készségesen elmesélte a nyomozóknak, hogy a férje hetek óta rosszkedvű volt, és többször megemlítette, hogy lehet, hogy megöli magát. Úgy látszik, sokkal több gyógyszert vett be a kelleténél, és ez okozta a halálát.

Ez persze félig sem volt igaz: a férj egyáltalán nem akarta megölni magát, hanem a halálát a feleség által a bögrés leves porába kevert gyógyszerpor okozta. Ezt azonban az asszonyon kívül senki más nem tudta, úgyhogy a férje halála után néhány héttel minden akadály nélkül felvehette a férje után járó nagy összegű életbiztosítást...

Juli nagyot sóhajtva becsukta a kötetet. Ezen is túl van, ezt is elolvasta, de minek?

Ha az ember lánya „félhivatásos” kritikus, óhatatlanul - és kéretlenül – is elküldik neki a feltörekvő, nevenincs szerzők a semmilyennél is semmilyenebb műveiket, amit aztán kín végigolvasni. Mint ezt a kötetet, ami elvileg egy minikrimi-gyűjtemény lett volna, de hát mondják meg nekem, miféle krimik azok, ahol a gyilkosságok mindenféle hétköznapi, felderíthetetlen módon mennek végbe, és a történetekből hiányzik az izgalmas nyomozás, a gyilkosságok végül sikerrel járó felderítése, a gyilkos lefülelése? Szóval, ez a könyv nem ért egy kalap kakit sem.

Juli feltette az ominózus kötetet a polcra, és a semmitmondó borítóval rendelkező, mindenféle értelemben „szürke” könyv belesimult a sorba, a többi közé.

A következő fél órában Juli megírta a könyvvel kapcsolatos kritikáját, amelyben őszintén leírta a véleményét, kiemelve azt az egy-két pozitívumot, amit a kötettel kapcsolatban össze bírt kaparni (pl., hogy örvendetesen rövid), majd felsorolva a már említett negatívumokat.

Egy órával később Juli már a vacsorát főzte (a férje kedvencét), hogy mire a férfi hazaér, a kész kaja már gőzölögve várhassa a megterített asztalon. A férfi azonban órákat késett, és a vacsora már szinte jéggé dermedt a konyhában, mire hazaért a munkából. „Hát, hiába, túlórázni kellett!” - mondta félősen, s nem hiába félt: Juli megérezte a férje ingén egy finom női parfüm illatát, és meglátta a gallérján a félig elkenődött piros rúzsnyomot.

Ekkor egy kiadós, éjszakába nyúló veszekedés vette kezdetét, amelynek végén a férfi mérgesen magára kapta a kabátot és kisietett a házból, a bejárati ajtót jól becsapva maga után.

Juli utána akart kiabálni, de addigra már teljesen berekedt a korábbi kiabálástól. A fiókból elővett egy csomag papírzsebkendőt, és megpróbálta felitatni az arcán lecsorgó könnyeit.

Aztán hirtelen eszébe jutott valami. Odalépett a könyvespolchoz, és elkezdett keresni valamit. Csak miután harmadjára futotta át a glédába állított könyvgerinceket, akkor találta meg azt, amit keresett: egy szürke, semmitmondó kötetet. Levette a polcról, kinyitotta, és benne ide-oda lapozgatva bele-beleolvasott a rövid történetekbe. Mint a háziasszony, aki a receptkönyvben egy jó receptet keres...

- Hogy azt a …! - kezdett káromkodni a fürdőszobában a férfi, amikor csak kézmosás után vette észre, hogy a felesége megint nem készített törülközőt a mosdó mellé. A férfi dühösen, vizes kézzel indult ki a fürdőszobából, hogy a szobába menve – már sokadszor – jól beolvasson a feleségének, aki még egy törülközőt sem képes kikészíteni. Ahogy azonban a férj az ajtóban rácsapott a fürdőszobai lámpa kapcsolójára, hogy kifelé menet lekapcsolja a villanyt, a régi, rosszul szigetelt kapcsoló és a vizes kéz kombója megtette hatását: a férfit megrázta az áram, de annyira, hogy pár másodperc eszeveszett rázkódás és üvöltés után a férfi holtan esett össze a fürdőszoba ajtajában.

A feleség pedig egy perc múlva kijött a szobából, karján egy törülközővel, a férje testét kikerülve bement a fürdőszobába, kirakta a törülközőt, majd visszafelé jövet felvette az előszobai asztalról a mobilját, hogy a mentőket hívja, bár tudta, hogy a (néhai) férjén már ők sem segíthetnek. Amíg a kapcsolásra várt, emlékeztette magát arra, hogy a rendőrségen majd azt kell vallania: mindig volt tiszta, száraz törülköző a fürdőszobában, csak az a hanyag férje nem használta – különben ugrik a várva várt életbiztosítás...

A gondok akkor kezdődtek, amikor Petra egyik barátnője – miután valami semmiségen vérig sértődött – kitálalt a rendőrségnek, és elmondta nekik azt, amit pár éve ő hallott Petrától: azt, hogy Petra rendszeresen – és észrevétlenül - kábítószert és alkoholt kevert a válni készülő férje ételébe és italába, ami miatt a férfinek hallucinációi lettek, így – potenciális drogosként – pszichiátriai kezelésre utalták, és később (egy-egy újabb „belekeverés” révén) visszaesőként – tévesen – skizofrénnek nyilvánították és megkezdték ennek megfelelően a gyógykezelését kezdetben gyógyszerekkel, majd injekciókkal.

A rendőrség a barátnő vallomása alapján nyomozni kezdett, s bár az évek múltán már nehezebb volt a bizonyítás, a bíróság később úgy látta, hogy „tényleg lehet valami” Petra bűnösségében. Egy rövidebb, ráadásul felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték, és egy kisebb összegű pénzbírságra, amit Petra magában mosolyogva lazán kifizetett, mert éppen nem sokkal korábban örökölt az egyik néhai nagynénjétől egy bizonyos összeget, ami nagyjából pont fedezte a bírságot. Azt gondolta, hogy ennyi kiadást megért, hogy tönkretette a (már azóta csak volt) férjét. Szóval, úgy tűnt, hogy megússza a dolgot ennyivel, de…

… a bírósági ítélethirdetést követő héten levelet kapott a Társadalombiztosítást képviselő egyik ügyvédi irodától: arról értesítették, hogy mivel bűnösnek bizonyult a volt férje „beteggé” tételében, ő felelős azért, hogy a férjét több éven keresztül – tévesen – drága gyógykezelésben részesítették. A levél tételesen felsorolta, hogy hány doboz gyógyszert és hány injekciót kapott nagyon magas TB-támogatással a „beteg”. Petra csak e levél olvastával szembesült azzal, hogy azok a gyógyszerek, amelyeket ő „fillérekért” váltott ki a férje számára a patikában, valójában darabonként félmillióba is kerülnének, ha a TB nem támogatná őket. S mivel utólag kiderült, hogy ezeket Petra miatt, jogtalanul váltották ki, ezért a TB – az ügyvédi irodán keresztül – beperli Petrát egy óriási összeget – több százmilliót – követelve tőle.

Petra elfehéredve kiejtette a kezéből a levelet: tudta, hogy ezt a dolgot már nem fogja megúszni. Elsötétedett előtte a világ, és ájultan zuhant a szoba padlójára...

A nő bűnbánó arccal állt a csoportvezetője elé:

- Portörlés közben véletlenül levertem a vizsgálóasztalról az egyik sejttenyészetet… - majd így folytatta : - De azonnal feltakarítottam az üvegdarabokat, és kidobtam a veszélyes-anyag-tárolóba! Ígérem, hogy ezután nagyon fogok vigyázni, hogy a jövőben hasonló eset ne forduljon elő!

A csoportvezető hümmögött valami olyasmit, hogy „emberek vagyunk, néha hibázunk”, majd kitöltetett a takarítónővel egy igazoló-jelentés-űrlapot, amelyben leíratta az eset körülményeit. A jövőre nézve fizetéscsökkentést – és súlyosabb esetben – fegyelmivel való elbocsátást helyezett kilátásba, ha megint valami hasonló vétség történik. Most azonban – fogalmazott a csoportvezető – emberélet nem került veszélybe, tehát az eset nem igényel nagyobb mérvű intézkedést.

Pedig a csoportvezető nem is tévedhetett volna nagyobbat: ez esetben ugyanis nem egyszerű baleset történt, hanem emberélet kioltása volt a cél. A takarítónő ugyanis már hónapokkal korábban „kinézte” magának az adott kórházi osztályon lévő vizsgálati labort és addig-addig ügyeskedett, amíg az általában ott takarító másik takarítónő helyébe léphetett, amíg az szabadságát töltötte. Előtte sokszor beszélgetett a laborban dolgozókkal is, észrevétlenül kiszedve belőlük, hogy mikor, hol tárolják a speciális – pl. rákos – sejtmintákat. Márpedig neki pont egy ilyenre volt szüksége!

Aztán eljött a várva várt alkalom, amikor a takarítónőn kívül pár percig senki nem volt a laborban, csak az asztalon a vizsgálatra váró rákos sejttenyészetek, lezárt üvegtégelyben. A takarítónő elvette az egyik tégelyt, a zsebébe süllyesztette, majd a másik zsebéből elővett egy üres tégelyt, és a földhöz vágta. Az üres tégely összetört, a darabjai szétrepültek. A takarítónő kilöttyintett egy kis felmosóvizet az üvegdarabokra (hogy a sejttenyészet nedvességét imitálja), majd nagy hanggal elkezdte összesöpörni a üvegdarabokat. Mire pár perc múlva a laborosok visszajöttek, már majdnem végzett is a takarítással. Jelentette nekik az „esetet”, ők pedig a csoportvezetőjéhez irányították. Ott megírta jelentését, majd pár óra múltán – a műszakja végeztével – a laza portálszolgálatot kihasználva könnyedén kisétált a kapun, zsebében a rákos sejttenyészetet tartalmazó tégellyel.

Otthon aztán megfőzte a vacsorát, és amikor szedett egy-egy tányérral magának és az évek folyamán meggyűlölt férjének is, akkor a férje tányérjába belecsempészett egy evőkanállal a laborból hozott sejttenyészetből, majd még jól megfűszerezte az ételt, hogy ne tűnjön ki a kissé furcsa mellékíz, s csak ezután hívta ki a szobában meccset néző férjét vacsorázni.

Rendben megvacsoráztak, s az elkövetkező hetek/hónapok csendes várakozással teltek a takarítónő számára. S nem várt hiába: pár hónap múlva, egyik nap a férje rosszul lett, ki kellett hívni hozzá a mentőt, amely bevitte kivizsgálásra. Vastagbélrákot diagnosztizáltak nála, s pár hét kórházi bennfekvés után el is hunyt.

Soha, senki nem vont párhuzamot a pár hónappal korábbi laboros baleset, és a takarítónő férjének mostani halála között. Sőt, az egyébként eléggé „szőröző” biztosító is szó nélkül kifizette a férfi özvegyének az életbiztosítás összegét...