- Gratulálok! Az önéletrajza és az iménti beszélgetésünk alapján úgy látom, hogy Ön az ideális jelölt erre az állásra. Már csak egyetlen kérdést engedjen meg nekem: mondja, miért jelentkezett pont hozzánk?
Azt mondja, pont ilyen nyugis, irodista-állást keresett, ahol csak egy kis aktatologatás van? Akkor – mielőtt aláírjuk a munkaszerződést – hadd mondjam el Önnek, hogy tulajdonképpen az én helyemre keresünk valakit. Elmesélném egy munkanapomat!
Azt mondja, nem szükséges, mert látatlanban is ez az Önnek való állás? Azért csak hallgasson meg!
Szóval, reggelente egy órával korábban jövök be dolgozni, mert annyi feladat van, hogy nem győzöm napi nyolc órában megcsinálni. Még be sem jövök a kapun, már két-három kolléga megrohan engem az elintézendő ügyekkel, amelyekkel szerintük azonnal foglalkozni kell.
Nagy nehezen beérek az irodába, ahol abban a pillanatban két telefon is megcsörren: egyrészt a főnököm kérdezi, hogy hogyhogy még nincs megoldva az a probléma, amit előző este vázolt fel nekem, amikor éjfél előtt tíz perccel felhívott engem a szolgálati mobilon – másrészt egy nagyothalló ügyfél érdeklődik telefonon a cégünk szolgáltatásai iránt, és mindent háromszor – ráadásul üvöltve - kell elmondanom neki.
Ezután végre leülhetek az asztalomhoz, a számítógép elé, ahol látom, hogy az elmúlt húsz percben 13 üzenetem érkezett: vállalatunk fiókcégeitől érdeklődnek, hogy mikor kapják meg végre a működésükhöz szükséges fénymásolópapírokat/tollakat/tintapatronokat, amelyeket a nevemben az egyik középvezető ígért meg nekik még a múlt hónapban, csak elfelejtett nekem is szólni róla.
Már éppen intézkednék, amikor egyszerre három ügyfél esik be az irodába, mindegyik sietne, mégis egyenként fél óráig ecsetelik, hogy miért is jöttek. Az már csak hab a tortán, hogy bármelyikük ügyét kezdem is el intézni, a másik kettő azonnal kirúgatással fenyeget engem, amiért nem velük foglalkozom. Közben egy munkatársam halaszthatatlan üggyel keres meg, és szerencsére leszedi a nyakamról az egyik – már üvöltő - ügyfél szorító kezét.
Ebben a pillanatban megérkeznek cégünk felsővezetése által küldött ellenőrök, akik – mielőtt kiborogatnák az összes fiókomat, hogy egy esetleges visszaélés nyomát keressék – egy kis kávét innának, amit nekem kellene lefőznöm, de azonnal. Mind a 12 adagot.
Ekkor telefonál a főnökhelyettes, hogy rendeljek neki ebédet, ami nem sürgős, ráér egy perc múlva is.
Közben befutnak a katasztrófavédelemtől is: a cégünknél lévő összes tűzoltókészüléket akarják ellenőrizni, és nekem kellene végigvezetnem őket minden helyiségen. Nem, sajnos nem tudnak várni, aznap még ki kell szállniuk két másik céghez is.
Közben ismét egyszerre megszólal az irodában lévő két vonalas telefon és a szolgálati mobilom: nem is tudom, hogy melyiket vegyem fel elsőnek…
Most hova megy? Még a napom felénél sem tartok! És még nem írtuk alá a munkaszerződést!
Mit? Azt mondja, meggondolta magát, és mégsem jön dolgozni hozzánk? Akkor most kit fogunk felvenni a helyemre? Mert én a jövő hónaptól nem dolgozom: idegösszeroppanással le leszek százalékolva…