- Na, készen vagy már?

- Még nem.

- Ennyi ideig tart pár csavart meghúzni? Ha ezt tudom, akkor megcsinálom magam – vagy megkérem az öcsköst.

- Ne csináld a fesztivált. Mindjárt jó lesz.

- Ti, férfiak, mind ezt mondjátok!  Aztán meg…

- Jó, jó, ne részletezd. Csak egy kicsit elzsibbadt a jobb kezem, azért tart ennyi ideig. De már készen is vagyok.

- Végre, valahára!

- Nyisd ki, légy szíves, az ajtót. Nekem tele a kezem.

- Tessék parancsolni!

- Kösz. Amíg beérek, jelenthetsz a Központnak.

- Halló, Központ? A TS624-es számú űrséta véget ért!

- Holnap tájékoztatni fogom az igazgatótanácsot! Mindent elmondok: hogy a vezetésem alatt lévő vállalat nem egyéb, mint egy nagy lufi! Idő kérdése, és kipukkad, és mi mindent el fogunk veszíteni! – borult ki az őszes halántékú, elegáns öltönyt viselő férfi, és mondta el a feleségének azt, ami már régóta nyomasztotta.

A nő hallgatott, és csak némán kanalazta  a levest. Azonban ebéd után nyugtatólag belekarolt ideges férjébe és azt mondta: - Gyere le a hallba, ott kényelmesen mindent meg tudunk beszélni, azt, hogy mi lesz ezután.

Az emeleti ebédlőből együtt indultak a földszinti hall felé, a feleség az emeleti lépcsőlejáróban előre engedte a férjét, aki hatalmas gondjai mellett érezte a felesége törődését, és hálás is volt neki ezért.

Azonban a férfi alig lépett egyetlen lépcsőfokot lefelé, amikor mást is érzett: hátulról egy határozott, erős lökést, s a felesége lábai előtt legurult a lépcsőn, s annak aljára érve már a nyakát szegte.

Másnap az igazgatótanács gyásznapot hirdetett, és kitűzették a fekete lobogót a vállalat főbejárata fölé, ugyanakkor az igazgatótanács tudomásul vette az elhunyt özvegyének azon nyilatkozatát, miszerint záros határidőn belül túl akar adni a család tulajdonában lévő vállalati részvényeken, mivel azok a sajnálatos balesetben elhunyt férjére emlékeztetik.

Pár héttel később – a hagyatéki tárgyalás után – az özvegyasszony sikeresen eladta részvényeit, s így a vállalat egy-két évvel későbbi, teljesen váratlan csődje már nem okozott neki semmilyen anyagi hátrányt.

- Mosolyogj! – kérte a fiatal feleség a kicsit idősebb férjét, aki engedelmesen elmosolyodott. A nő azonban még nem exponált – láthatóan nem volt még teljesen elégedett a látvánnyal.

- Majdnem jó! – mondta a nő. – Kár, hogy nem tudok jobban zoom-olni… Hopp, megvan, hogy mit csináljunk! Lépj hátra egy kicsit, akkor tetőtől talpig benne leszel a képben!

A férfi hátralépett egy kicsit. A nő felsikkantott: - Már szinte tökéletes a beállás! Még egy lépést hátra, és többet nem nyaggatlak ezzel a fotózkodással!

A férfi engedelmesen hátralépett megint, miközben le nem vette a szemét fiatal, csinos feleségéről, aki egy szexi topban és egy nem kevésbé szexi rövidnadrágban, a férje méregdrága okostelefonjával a kezében igyekezett lefotózni férjurát.

- Tökéletes! – kiáltott fel a fiatal feleség, és exponált.

Ugyanabban a pillanatban a férfi hirtelen úgy érezte, hogy kicsúszik a lába alól a talaj – pontosabban a szikla: a meredek kiszögellésről lecsúszva lebucskázott a szikláról, amin eddig a feleségével álltak. Egy hosszú másodpercig hallani lehetett a férfi kétségbeesett halálsikolyát, ahogy lezuhan a hegyről, aztán csend lett.

A nő ekkor törölte az előbbi tökéletes fotót a férje telefonjából, majd a saját telefonjára váltva felhívta a hegyi mentőket, és telefonon keresztül rémült hangon elmondta nekik, hogy szegény férje túrázás közben véletlenül lecsúszott a szikláról, és kérte őket, hogy jöjjenek gyorsan megmenteni őt – bár a vonal mindkét oldalán sejteni lehetett, hogy azon a férfin már semmi sem segít.

A frissen megözvegyült feleség ezután nyugodtan újra a kezébe vette a néhai férje telefonját – ezúttal azért, hogy kikeresse a telefon névjegyzékéből annak az ügyvédnek a telefonszámát, aki tavaly a férje életbiztosítását intézte.

A férj óvatosan ette az aznapi vacsorát: a halászlét. Nem szerette volna, ha pont most akad meg a torkán egy szálka: most, amikor új életet akar kezdeni egy másik nő oldalán, amit már napokkal ezelőtt be is jelentett a feleségének, akivel valószínűleg az utolsó közös vacsorájuk egyikét költik el éppen közös házuk konyhájában, az asztalnál.

A vacsora azonban rendben, csendben, minden probléma nélkül lezajlott. Szálka nem akadt meg egyikőjük torkán sem, a feleség most nem csinált patáliát a közelgő válás miatt, szóval nem volt semmilyen gond, amitől a férfi esetleg korábban tartott. Sőt! A feleség még rá is mosolygott a férjére, és vidáman megkérdezte:

- Na, jöhet a szokásos söröd? Már ki is töltöttem neked egy pohárba!

A férfi elhúzta a száját:

- Halászlére sört?

A nő vállat vont:

- Ha nem kell neked, akkor kiöntöm a mosogatóba. Tudod, hogy én nem szeretem a sört…

A férfi felhorkant – nem hiába ismerte mindenki nagyon spórolósnak:

- Dehogy öntöd ki! Inkább megiszom azt a pohár sört, nehogy kárba vesszen!

A férfi felemelte a poharat, és jó szokása szerint egyszuszra kiitta. Azaz, csak itta volna: azonban hirtelen egy fájdalmas szúrást érzett a torkában és kétségbeesetten fulladozni kezdett attól a közepes nagyságú halszálkától, amely eddig a söröspohár alján pihent láthatatlanul, s amely ki tudja, hogyan s miként került oda.

A férj még fulladozott pár másodpercig, de sehogy nem bírta kiköhögni azt a szálkát, amely csak egyre mélyebben fúródott a torkába, s amely egy-két perc múlva a férfi halálát okozta.

Napokkal később a boncolást végző orvos a jelentésében azt írta, hogy az elhunyt gyomrában halászlémaradványokat és némi sört talált, a torokba fúródva pedig egy halszálkát, tehát valószínűleg az történt, hogy az illető elővigyázatlanul ette a vacsorára tálalt halászlét, és vacsora közben egy szálka megakadt a torkán, amit egy pohár sörrel akart leöblíteni, de az már nem segített.

Az orvos jelentését megerősítette a feleség is, aki pár hét múlva – a hagyatéki tárgyalást követően – mint egyedüli örökös a néhai férje teljes vagyonát megkapta.

A médiának hála százezrek követhették az eleganciájáról (is) ismert híresség mindennapjait, utánozták kézmozdulatait, vásároltak ugyanolyan (de valójában utánzat) ruhadarabokat, viseltek az övéhez hasonló (de persze olcsóbb) kiegészítőket.

Százak, ha nem ezrek várták egy-egy partyra érkezvén, hogy láthassák őt, a kedvencüket, amint a legújabb ruhájában feszít, hogy másnap rohanhassanak legalább színben és stílusban hasonló öltözetet venni maguknak.

A háza körül folyton biztonsági embereknek kellett távol tartani a rajongókat és a paparazzikat, hogy nehogy túlontúl közel megközelítsék az imádott sztárt és esetleg kárt tegyenek makulátlan öltözékében.

Az egyik reggel arra ébredt, hogy az erkélyajtó üvegén koppant valami. Nem érte váratlanul a dolog, megszokta, hogy időnként egy-egy ügyesebb rajongó a kedvencének szánt kis jelképes ajándékát (pl. levelet, fotót, virágot) – a biztonsági szolgálat hallgatólagos jóváhagyásával – feldobja az erkélyre. Most is ez történt: egy kézzel írt levél hevert kicsire – már szinte gombócba – összehajtva az erkély padlóján. A híresség kilépett az ajtón, széthajtogatta a levélkét, elmosolyodott a benne lévő (plátói) szerelmes sorokon, és mosolyogva intett a levegőbe, mintegy megköszönve a távolabb, a kerítésen túl strázsáló tíz-húsz „főrajongó” valamelyikének a levélben írt szerelmi vallomást.

Abban a pillanatban legalább négy-öt vaku villant egyszerre, és a híresség azonnal tudta, hogy baj van. Visszarohant a szobájába, és gyorsan behúzta az erkélyajtó függönyét. Nem az volt a gondja, hogy pizsamában van: ezt a rajongók is tudhatják, hogy éjjel – mint szinte minden ember – ő is pizsamát visel. Hanem ami a frizuráját illeti! Kétségbeesetten nézett bele a nagy falitükörbe, és megdöbbenve látta, hogy a napközben mindig kitűnőre formázott frizuráját ez alkalommal bizony alaposan elfeküdte. És a paparazzik így fotózták le! Azonnal fel akarta hívni a stábjának a vezetőjét, hogy az rögtön tiltassa le az imént készült fotókat, mielőtt még megjelennének a médiában, de végül meggondolta magát, és inkább a fodrászát hívta fel, és azonnal magához rendelte azzal, hogy ezentúl egy ideig az aktuálissal megegyező frizurát akar csináltatni magának.

Jól kalkulált: a fotók pár óra múlva megjelentek a médiában, a híresség a következő hetekben/hónapokban csak ráerősített a most született trendre, és onnantól kezdve legalább tíz évig még százekreknek az elfeküdt frizura jelentette a divatot…