A válófélben lévő férfi örült, hogy feleségével végül meg tudtak egyezni: úgy tűnt, hogy a nő megbocsátotta a férfi félrelépéseit, és nem gördített akadályt a majdani válás elé sem. Így a házasság közelgő végére szinte barátivá vált a viszonyuk: a nő már nem fárasztotta férjét a folytonos kioktatásokkal ("Ne igyál több kávét, ma már egyet ittál! Tudod, hogy felmegy a vérnyomásod!" stb.), sőt, búcsúzóul még egy ajándékkosarat is vett a férfinek, tele olyan dolgokkal, amit a férfi nagyon szeretett: friss, bontatlan, márkás sör, bor, pezsgő, kávégranulátum. (Ez utóbbihoz még "használati útmutatót" is mondott: miszerint egy kávéscsészébe egy-két evőkanál kávégranulátumot tegyen csak, nehogy baj legyen.)
A férfi rögtön készített is magának a konyhában egy kávét, aztán - mivel a felesége a szobából nem szólt rá - kisvártatva még egyet. Ahogy a második csészével is megitta, azt érezte, hogy egyre hevesebben ver a szíve. Szédülni kezdett, majd iszonyatosan megfájdult a feje. Szólni akart a feleségének, hogy nagyon rosszul érzi magát, hívjon mentőt, de már csak egy hangos nyögésre telt tőle, s összeesett. Még látta, hogy a felesége lassan kijön a szobából, és végigméri őt, de aztán a nő visszafordult és egy szó nélkül visszament a szobába. A földön fekvő férfi agyán - életének utolsó másodpercében - végigfutott a felismerés: szó sincs itt megbocsátásról - a felesége nem véletlenül vett neki pont kávét, és az adagolást illetően nem véletlenül mondott neki "evőkanalat" "kávéskanál" helyett...
