A hatalmas konténer egy kicsit jobban meglódult a levegőben (talán a toronydaru kezelőjének egy hirtelen mozdulatától). A kikötőben összesereglett riporterek – engem is beleértve - a helyszínre kirendelt rendőrökkel és pár politikussal együtt megdermedtek: még csak az hiányzott volna, hogy éppen a megérkezésekor, a teherhajóból a kikötőbe való átemelésekor a nagy hírveréssel már előre beharangozott gigarobot a betonra zuhanjon és összetörjön, még mielőtt országunkban komolyabban tesztelhették volna.

De nem történt semmi baj: a konténer még egyet-kettőt kicsit kilengett oldalra ahogy áthaladt a teherhajó korlátja felett, majd a toronydaru lassan, de biztonságosan leeresztette a kikötő sima betonjára. A várakozó tömeg megindult a konténer felé, vakuk villantak.

Én szokás szerint leghátul álltam (a főszerkesztőm megint későn szólt, hogy ki kell mennem egy helyszínre tudósítani), esélyem sem volt, hogy közeli fotót készítsek a konténerről és a közelében sebtében felállított szónoki emelvényhez lépő kormánybiztosról és a mellette álló főpolgármesterről.

Nekem jobb ötletem támadt: amikor hátul (nem messze tőlem) megláttam a teherhajó személyzeti lépcsőjén a kikötőbe lejönni egy mosolygós, szeplős, matrózféle fiatalembert, úgy gondoltam meginterjúvolom a gigarobottal kapcsolatban. Odaléptem hozzá, ő pedig barátságosan szóba elegyedett velem:

- Szia! Bocsánat, mondanál egy-két szót a hajó fő szállítmányáról, a gigarobotról? - kérdeztem, miközben a távolban álló, emberekkel körülvett konténerre mutattam.

A fiatalember szeme csodálkozást mutatva elkerekedett:

- A gigarobot nincs a konténerben! Az a konténer csak a robot kiegészítőit tartalmazza: a töltőket, cserealkatrészeket stb. - mondta.

Ekkor rajtam volt a csodálkozás sora:

- Pedig én azt hittem, hogy ebben az óriási konténerben fér csak el a gigarobot! - mondtam.

A fiatalember elmosolyodott:

- Tudja, a „giga” szó ebben az esetben a robot képességeire utal, nem a méretére.

Ezután a fiatalember búcsúzóul intett nekem, majd két hatalmas szökelléssel a több tíz méterre lévő kikötői kerítéshez ugrott, majd egy könnyed szaltóval átvetve magát a legalább három méter magas kerítésen már kint is volt az utcán.

Körbenéztem, de rajtam kívül senki nem látta ezt a pillanatot. Mindenki az előtérben, a hatalmas konténer előtt szónokoló főpolgármesterre figyelt. Azt hiszem, arról beszélt, hogy micsoda megtiszteltetés országunknak, hogy pont itt próbálják ki élesben, valós körülmények között a gigarobotot...

Olyan váratlanul és olyan hangosan visított fel a vezérlőben valami, hogy ijedtemben egy nagyot ugrottam. A visítás rövid időközönként megismétlődött, míg végre rájöttem, hogy a sziréna lehet az. Még soha sem hallottam működés közben (eddig nem volt rá ok), ezért nem tudtam rögtön az elején, hogy mi az – mint ahogy a műszerfalon felvillanó piros fényt sem láttam korábban soha, de most már rémlik, hogy valamelyik eligazításon szó volt róla: ha villog, akkor valami nagy baj van.

Hát, most baj az volt, tényleg. Miután egy kicsit lenyugodtam, elemzést kértem a Géptől, hogy mire ez a nagy vészriasztás. Válaszként a kijelzőn csak annyi jelent meg, hogy „Az űrhajót megtámadták!”. További információkat kértem, mire megjelent a bővebb válasz: „A megközelíteni kívánt bolygóról érte közvetlen támadás az űrhajót. További intézkedés szükséges.” Ez annyit jelentett, hogy a hajóm vezérlése az alapjáraton nagyon jól működő automatikus vezérlésről kézi vezérlésre állt át. Biztos a támadás tett be az automatikának. Szó szerint a kezembe vettem az irányítást, és módosítottam a hajó eredeti útvonalát úgy, hogy ne szálljon le az adott bolygón, hanem a bolygótól tisztes távolságra haladjon el az égitest mellett – a galaxis értelmes lényeinek leendő első találkozása ezúttal elmarad…

(…)

- Nos, tábornok, sikerült elpusztítaniuk a Föld felé tartó aszteroidát?

- Nem egészen, elnök úr, de sikerült a pályáját módosítanunk, így már nem fenyeget minket. Így most már újra teljes erőnkből a földönkívüli értelmes élet kutatásával foglalkozhatunk..