A születésemre már nem emlékszem, ahogy létezésem első rövid időszakára sem. Időnként felvillannak emlékképek abból az időből is, de lehet, hogy ez csak későbbi álmok maradéka, nem a valóság.
Arra például emlékszem, hogy egy ideig más, hozzám hasonló kicsikkel voltam együtt. Jó volt játszani velük, néhány idősebb vigyázó pillantásától kísérve.
Később tanulni kellett, sokat, hogy – mint mondták – megálljuk a helyünket az Életben. Nem lehetett megúszni a dolgot, hisz – mint tudjuk – van, aki élete végéig tanul, hogy boldoguljon, vagy hogy – ezekben a nehéz időkben - egyáltalán életben maradjon.
Időközben felnőttem. Igyekeztem nem keresni a bajt és békében élni a többiekkel, így el is kényelmesedtem, el is tunyultam.
Életem vége felé aztán annyira kényelmes lettem, hogy szinte alig mozogtam, csak ettem, ittam, aludtam – de leginkább ettem. Aztán egyszer csak eljött az elkerülhetetlen pillanat…
- Idenézz anyjuk, milyen szép nagy, kövér pontyot fogtam a halastóban!
