- Na, lefekvés előtt jöhet egy bögrés leves? - kérdezte a feleség vidáman a férjét az egyik este. Amikor a férfi bólintott, a feleség előszedett két kis leveseszacskót a szekrényből, majd kivonult a konyhába, ahol két bögrébe beleöntötte a levesporokat, majd felengedte őket forró vízzel.

Mire a férje kiért a konyhába, már készen is volt minden, a két bögre gőzölögve állt a konyhaasztalon. A házaspár még beszélgetett pár percet, majd közösen elfogyasztották a bögrés levest, mindketten a saját bögréjükből.

A férjnek ugyan egy kicsit szokatlan volt a leves íze és állaga, de a felesége megnyugtatta, hogy ez csak azért van, mert gombás ízesítésű, és a tetején a vékony fehér hab nem más, mint tejföl.

A férfi elhitte a magyarázatot, és ez lett élete legnagyobb – és legutolsó – tévedése, pedig látszólag nem volt semmi gond: a házaspár bevonult a hálószobába, megnézték az esti híradót, majd lefeküdtek aludni.

Másnap reggel azonban már csak a feleség ébredt fel a szokott időben, és amikor megrázta a férjét, hogy „Ideje felkelni!”, a férfi nem mozdult, nem mutatott semmilyen életjelet.

A feleség kihívta a mentőket, ők azonban már csak a férje halálának beálltát tudták megállapítani.

A későbbi boncolás gyógyszermérgezést állapított meg, és a feleség ötödjére is készségesen elmesélte a nyomozóknak, hogy a férje hetek óta rosszkedvű volt, és többször megemlítette, hogy lehet, hogy megöli magát. Úgy látszik, sokkal több gyógyszert vett be a kelleténél, és ez okozta a halálát.

Ez persze félig sem volt igaz: a férj egyáltalán nem akarta megölni magát, hanem a halálát a feleség által a bögrés leves porába kevert gyógyszerpor okozta. Ezt azonban az asszonyon kívül senki más nem tudta, úgyhogy a férje halála után néhány héttel minden akadály nélkül felvehette a férje után járó nagy összegű életbiztosítást...

Juli nagyot sóhajtva becsukta a kötetet. Ezen is túl van, ezt is elolvasta, de minek?

Ha az ember lánya „félhivatásos” kritikus, óhatatlanul - és kéretlenül – is elküldik neki a feltörekvő, nevenincs szerzők a semmilyennél is semmilyenebb műveiket, amit aztán kín végigolvasni. Mint ezt a kötetet, ami elvileg egy minikrimi-gyűjtemény lett volna, de hát mondják meg nekem, miféle krimik azok, ahol a gyilkosságok mindenféle hétköznapi, felderíthetetlen módon mennek végbe, és a történetekből hiányzik az izgalmas nyomozás, a gyilkosságok végül sikerrel járó felderítése, a gyilkos lefülelése? Szóval, ez a könyv nem ért egy kalap kakit sem.

Juli feltette az ominózus kötetet a polcra, és a semmitmondó borítóval rendelkező, mindenféle értelemben „szürke” könyv belesimult a sorba, a többi közé.

A következő fél órában Juli megírta a könyvvel kapcsolatos kritikáját, amelyben őszintén leírta a véleményét, kiemelve azt az egy-két pozitívumot, amit a kötettel kapcsolatban össze bírt kaparni (pl., hogy örvendetesen rövid), majd felsorolva a már említett negatívumokat.

Egy órával később Juli már a vacsorát főzte (a férje kedvencét), hogy mire a férfi hazaér, a kész kaja már gőzölögve várhassa a megterített asztalon. A férfi azonban órákat késett, és a vacsora már szinte jéggé dermedt a konyhában, mire hazaért a munkából. „Hát, hiába, túlórázni kellett!” - mondta félősen, s nem hiába félt: Juli megérezte a férje ingén egy finom női parfüm illatát, és meglátta a gallérján a félig elkenődött piros rúzsnyomot.

Ekkor egy kiadós, éjszakába nyúló veszekedés vette kezdetét, amelynek végén a férfi mérgesen magára kapta a kabátot és kisietett a házból, a bejárati ajtót jól becsapva maga után.

Juli utána akart kiabálni, de addigra már teljesen berekedt a korábbi kiabálástól. A fiókból elővett egy csomag papírzsebkendőt, és megpróbálta felitatni az arcán lecsorgó könnyeit.

Aztán hirtelen eszébe jutott valami. Odalépett a könyvespolchoz, és elkezdett keresni valamit. Csak miután harmadjára futotta át a glédába állított könyvgerinceket, akkor találta meg azt, amit keresett: egy szürke, semmitmondó kötetet. Levette a polcról, kinyitotta, és benne ide-oda lapozgatva bele-beleolvasott a rövid történetekbe. Mint a háziasszony, aki a receptkönyvben egy jó receptet keres...

A pékinas szeretett volna egy kevés sült kolbászt vásárolni a szomszéd hentesüzletben, de a hentes nemrég duplájára emelte a sült kolbász árát. A pékinas azonban nem ijedt meg! Fizetésemelést – mit fizetésemelést, fizetésduplázást! - kért főnökétől, a péktől, aki nem nagyon akart volna több pénzt adni neki, de a pékinas sztrájkot helyezett kilátásba, úgyhogy a pék mégiscsak megemelte – sőt, megduplázta! - a fizetését, ugyanakkor – hogy ne legyen ráfizetéses az üzlete – duplájára emelte a péksütemények, pl. a zsemle árát.

A henteslegény szeretett volna egy kevés zsemlét vásárolni a szomszéd pékségben, de a pék nemrég duplájára emelte a zsemle árát. A henteslegény azonban nem ijedt meg! Fizetésemelést – mit fizetésemelést, fizetésduplázást! - kért főnökétől, a hentestől, aki nem nagyon akart volna több pénzt adni neki, de a henteslegény sztrájkot helyezett kilátásba, úgyhogy a hentes mégiscsak megemelte – sőt, megduplázta! - a fizetését, ugyanakkor – hogy ne legyen ráfizetéses az üzlete – duplájára emelte a húsáruk, pl. a sült kolbász árát.

A pékinas szeretett volna egy kevés sült kolbászt vásárolni a szomszéd hentesüzletben, de a hentes nemrég duplájára emelte a sült kolbász árát. A pékinas azonban nem ijedt meg! Fizetésemelést – mit fizetésemelést, fizetésduplázást! - kért főnökétől, a péktől...

- Hogy azt a …! - kezdett káromkodni a fürdőszobában a férfi, amikor csak kézmosás után vette észre, hogy a felesége megint nem készített törülközőt a mosdó mellé. A férfi dühösen, vizes kézzel indult ki a fürdőszobából, hogy a szobába menve – már sokadszor – jól beolvasson a feleségének, aki még egy törülközőt sem képes kikészíteni. Ahogy azonban a férj az ajtóban rácsapott a fürdőszobai lámpa kapcsolójára, hogy kifelé menet lekapcsolja a villanyt, a régi, rosszul szigetelt kapcsoló és a vizes kéz kombója megtette hatását: a férfit megrázta az áram, de annyira, hogy pár másodperc eszeveszett rázkódás és üvöltés után a férfi holtan esett össze a fürdőszoba ajtajában.

A feleség pedig egy perc múlva kijött a szobából, karján egy törülközővel, a férje testét kikerülve bement a fürdőszobába, kirakta a törülközőt, majd visszafelé jövet felvette az előszobai asztalról a mobilját, hogy a mentőket hívja, bár tudta, hogy a (néhai) férjén már ők sem segíthetnek. Amíg a kapcsolásra várt, emlékeztette magát arra, hogy a rendőrségen majd azt kell vallania: mindig volt tiszta, száraz törülköző a fürdőszobában, csak az a hanyag férje nem használta – különben ugrik a várva várt életbiztosítás...

A születésemre már nem emlékszem, ahogy létezésem első rövid időszakára sem. Időnként felvillannak emlékképek abból az időből is, de lehet, hogy ez csak későbbi álmok maradéka, nem a valóság.

Arra például emlékszem, hogy egy ideig más, hozzám hasonló kicsikkel voltam együtt. Jó volt játszani velük, néhány idősebb vigyázó pillantásától kísérve.

Később tanulni kellett, sokat, hogy – mint mondták – megálljuk a helyünket az Életben. Nem lehetett megúszni a dolgot, hisz – mint tudjuk – van, aki élete végéig tanul, hogy boldoguljon, vagy hogy – ezekben a nehéz időkben - egyáltalán életben maradjon.

Időközben felnőttem. Igyekeztem nem keresni a bajt és békében élni a többiekkel, így el is kényelmesedtem, el is tunyultam.

Életem vége felé aztán annyira kényelmes lettem, hogy szinte alig mozogtam, csak ettem, ittam, aludtam – de leginkább ettem. Aztán egyszer csak eljött az elkerülhetetlen pillanat…

- Idenézz anyjuk, milyen szép nagy, kövér pontyot fogtam a halastóban!