A férfi aznap délután is a kocsmába indult, mint máskor is, gyakran. Amikor felvette a kabátját, és elköszönve a bejárati ajtó felé indult, hogy kimenjen, a felesége durcásan nem szólt semmit – sőt, inkább felhangosította a tévében az időjárásjelentést, hogy ne is hallja, ha férfi valami mentegetőzésfélét mondana, amiért faképnél hagyja. A tévé most harsogott, még a szomszédok is hallhatták, hogy a meteorológus kemény mínuszokat jósol éjszakára és a következő napokra.
A délután gyorsan eltelt: a nő abbahagyta a tévézést, rendet rakott, elmosogatott, elolvasta az újságot, aztán megint tévézett egy kicsit, és már este is lett – de a férfi még mindig nem érkezett haza. A nő megvacsorázott, aztán lefürdött, majd – alváshoz készülődve – a hitvesi ágyban elkezdett olvasni egy romantikus regényt. Lassan éjszaka lett, de a nő férje még mindig nem érkezett haza. Az asszony már szinte a teljes könyvet elolvasta, amikor az utcai, leeresztett redőnyű ablakon keresztül nótaszót hallott: a férje volt az, a ház előtt teli torokból énekelte a „Kicsiny falum, ott születtem én…” kezdetű dalt. Amikor abbahagyta, hangosan beszélni kezdett csak úgy magának, de a vékony, régi, szimplaüveges ablakon behallatszott az is: - De kicsi ez a kulcslyuk, hogy nem találok bele… A fene egye meg, az az utolsó feles már nem kellett volna… De fáradt lettem hirtelen, lefekszem ide, a kapu elé…
A feleség a hitvesi ágyban minden szót hallott, de nem mozdult. Illetve de: lerakta az éjjeliszekrényre az eddig olvasott könyvet, lekapcsolta az ágy melletti kislámpát, és befordult a fal felé.
Másnap reggel frissen ébredt. Felvette a köntösét, és elindult kifelé, hogy kinézzen az utcára. Közben arra gondolt, hogy az elmúlt pár órahossza már biztosan elég lehetett egy emberi testnek, hogy végzetesen kihűljön.
