Aznap délután a feleség – aki azon a héten a munkahelyén éjszakai műszakban dolgozott – azt mondta a férjének:

- Nyugodtan lepihenhetsz, a munkába indulás előtt még teszek a kályhára, és elzárom, amikor kell, hogy neked ma már ne legyen gondod rá.

A férj hálásan ledőlt az ágyra, még egy kicsit tévézett, aztán pár perc múlva már aludt is. A nő állta a szavát: alaposan megpakolta fával a szobában lévő, lobogó tűzzel égő cserépkályhát, talán még jobban is, mint szokta és nem sokkal később ígéretéhez híven el is zárta a kályhát – de valahogy sokkal hamarabb, mint ahogy teljesen leéghetett volna a fa a tűztérben.

A nő ezután fogta a kistáskáját, kilépett a szobából az előszobába, gondosan becsukta maga után a szobaajtót, és elindult dolgozni.

Az éjszaka folyamán a nő végigdolgozta a műszakot, és kivételesen nem volt elégedetlen a munkával és a kollégákkal, sőt másnap reggel igen vidáman érkezett haza. Ahogy – egy aktuális slágert dúdolva - belépett a házba, jó szokása szerint tárva-nyitva hagyta maga mögött az előszoba udvarra néző ajtaját, a szokásos reggeli szellőztetés címén. Ahogy a szoba ajtaját is kinyitotta, megcsapta az orrát a szoba állott, meleg levegője –  a nő ilyennek képzelte a szénmonoxidot, ha annak lenne szaga. A biztonság kedvéért a szobaajtót is teljesen nyitva hagyta, és gyors léptekkel odament a szobában az ágyon mozdulatlanul fekvő férjéhez. A férj alvó pozícióban feküdt – ahogy a felesége előző este hagyta – de most nem lélegzett. A nő egy tizedmásodperc alatt megbizonyosodott arról, hogy a férje halott, és gyorsan kiszaladt a szobából az előszobán át az udvarra. Ott kifújta magát, majd előszedte a telefonját és nyugodtan beütötte a rendőrség hívószámát. Ahogy a vonal végén felvették a telefont, a nő hadarni kezdett: „Halló, azonnal jöjjenek ki hozzánk! Azt hiszem, a férjem meghalt!”

A nő még megadta a nevet és a címet, majd letette a telefont. Ahogy a tárva-nyitva álló ház mellett, az udvaron várt a járőr megérkezésére, még emlékeztette magát, hogy el ne felejtse: a rendőröknek azt kell vallania, hogy előző este a férje tüzelt a kályhában, különben ugrott az életbiztosítás…

- Nem tudom, hogy végig bírni fogom-e… – sóhajtott az idősödő férfi, a másnapi maratonfutásukra célozva.

- Ne aggódj, maximum a felénél abbahagyjuk! Csak addig futunk, ameddig bírod! – vigasztalta a férfit fiatal, sportos alkatú felesége.

Másnap ők ketten is felsorakoztak a városi maraton rajtvonalánál. Az induláskor egy kicsit lemaradtak a mezőnytől, de azért derekasan igyekeztek ők is viszonylag jó időt futni – a nő könnyebben, a férfi kissé nehezebben. Már percek óta futottak, amikor a férfi hirtelen erős szorítást érzett a mellkasában – fulladozni kezdett, majd lerogyott a földre. A fiatal feleség látta, hogy baj van, ezért megállt, és integetni kezdett a futókat kísérő mentősöknek, akik azonnal odasiettek, de már nem tudtak segíteni a férfin: mint később kiderült, szívroham végzett vele.

A fiatal özvegyasszony többé nem futott: az ismerősöknek, családtagoknak azt mondta, hogy a férje halála miatt nem fut, mert rossz emléke maradt a futásról. Pedig ez csak félig volt igaz: a férje halála nem az ok volt, hanem a cél – a nő eddig is csak azért futott és „futtatta” a férjét, hogy egyszer s mindenkorra megszabaduljon tőle.

A férfi aznap délután is a kocsmába indult, mint máskor is, gyakran. Amikor felvette a kabátját, és elköszönve a bejárati ajtó felé indult, hogy kimenjen, a felesége durcásan nem szólt semmit – sőt, inkább felhangosította a tévében az időjárásjelentést, hogy ne is hallja, ha férfi valami mentegetőzésfélét mondana, amiért faképnél hagyja. A tévé most harsogott, még a szomszédok is hallhatták, hogy a meteorológus kemény mínuszokat jósol éjszakára és a következő napokra.

A délután gyorsan eltelt: a nő abbahagyta a tévézést, rendet rakott, elmosogatott, elolvasta az újságot, aztán megint tévézett egy kicsit, és már este is lett – de a férfi még mindig nem érkezett haza. A nő megvacsorázott, aztán lefürdött, majd – alváshoz készülődve – a hitvesi ágyban elkezdett olvasni egy romantikus regényt. Lassan éjszaka lett, de a nő férje még mindig nem érkezett haza. Az asszony már szinte a teljes könyvet elolvasta, amikor az utcai, leeresztett redőnyű ablakon keresztül nótaszót hallott: a férje volt az, a ház előtt teli torokból énekelte a „Kicsiny falum, ott születtem én…” kezdetű dalt. Amikor abbahagyta, hangosan beszélni kezdett csak úgy magának, de a vékony, régi, szimplaüveges ablakon behallatszott az is: - De kicsi ez a kulcslyuk, hogy nem találok bele… A fene egye meg, az az utolsó feles már nem kellett volna… De fáradt lettem hirtelen, lefekszem ide, a kapu elé…

A feleség a hitvesi ágyban minden szót hallott, de nem mozdult. Illetve de: lerakta az éjjeliszekrényre az eddig olvasott könyvet, lekapcsolta az ágy melletti kislámpát, és befordult a fal felé.

Másnap reggel frissen ébredt. Felvette a köntösét, és elindult kifelé, hogy kinézzen az utcára. Közben arra gondolt, hogy az elmúlt pár órahossza már biztosan elég lehetett egy emberi testnek, hogy végzetesen kihűljön.

Előző nap sem vitáztak, pedig lett volna rá okuk: a férj akkor jelentette be a feleségének,  – halkan, hogy a tízemeletes panelbeli szomszédok meg ne hallják -, hogy el akar válni, és másnap már el is költözik: már jó előre, titokban kibérelt egy kis belvárosi lakást, ahova mehet. A feleség látszólag higgadtan fogadta a dolgot: ő sem akarta, hogy a magánéleti válságuk a ház témája legyen, úgyhogy nyelt egyet, és csak annyit kérdezett – szinte suttogva - a férje tétova hebegése-habogása után: - A döntésed végleges?. Az igenlő válasz után aznap ugyanúgy folytatták az életüket, mint eddig: mindketten elmentek dolgozni, végigrobotolták a napot, este pedig közösen megvacsoráztak. Csak a vacsora, és az esti fürdés után látszódott, hogy másnaptól különválnak útjaik: csak a feleség feküdt a közös hitvesi ágyba, a férje a vendégágyon vetett meg magának.

A következő reggel a feleség arra ébredt, hogy a férje már fent van: nagyban pakolta a cuccait egy utazótáskába. A feleség úgy tett, mintha még aludna, és félig lecsukott szemmel nézte a férjét, ahogy az lelkesen készül új életére. A férfi már előre boldog volt, most már gyönyörűnek érezte az életet, önmagát pedig újra szabadnak. Most már mindenben meglátta a szépet, a jót, s pakolás közben megállt egy kicsit, hogy gyönyörködjön az ablakon át látható napfelkeltében. De ez nem volt neki elég: ki is nyitotta az ablakot, hogy beszívja a reggeli friss – s az ő számára most már: szabad – levegőt, és az ablakon derékig kihajolva jólesően nagyot szippantott belőle.

Ez volt az a pillanat, amikor az ablak melletti hitvesi ágyban fekvő feleség úgy érezte, hogy most eljött a soha vissza nem térő alkalom: hirtelen, egy hang nélkül felült az ágyon, odahajolt az ablakból szinte teljesen kihajoló férjéhez, és két kézzel egyszerre lökött rajta egy nagyot. A feleség minden keserűségét, csalódottságát beleadta ebbe a lökésbe, és nem hiába: a férje átbukott az ablakpárkányon és kizuhant sokadikemeleti lakásukból. Egy hosszú másodpercig hallatszott hangos ordítása, aztán csend lett.

A feleség várt egy kicsit, nagy levegőt vett, és odament a bejárati ajtóhoz: szép lassan kizárta, kinyitotta, egy határozott mozdulattal kilépett rajta, majd a lépcsőházban az emeleti szomszédok ajtajaihoz rohanva dörömbölni és zokogva kiabálni kezdett:

- Segítség, segítség! Szegény, drága férjem véletlenül kiesett az ablakon!

- Úgy innék valamit! – sóhajtotta az asszony – a férje számára is jól hallhatóan – este, lefekvés előtt vidéki házuk hálószobájában.

- A hűtőben van sör. Hozzak neked egyet? – kérdezte tőle nem túl meggyőzően a férje.

- Az nem kell. Én inkább bort innék… - felelte a nő.

- Bor most nincs fent. Tudod, hogy nemrég volt a szüret, most forr a bor a pincében. Veszélyes lemenni, akár egy-két perc ottlét is halálos lehet… - mondta a férj.

- Ó, neked tíz másodperc is elég lenne, hogy felhozz valamelyik, óbort tartalmazó hordóból egy keveset! Hiszen mindig nagyon gyors vagy… - sóhajtotta az asszony.

A férje nyelt egyet, majd nagy nehezen bólintott: - Na, jól van. Majd sietek… - ezzel elindult a pincébe. Egy-két perc múlva a felesége utánaszaladt, és a pinceajtóban megállva lekiabált a pincében ténykedő férjének: - A tavalyi borból hozol?

A férfi felkiabált: - Hát persze! Már éppen viszem is!

A nő visszakiabált neki: Hozz inkább a tavalyelőttiből! Az finomabb…

A férfi elkáromkodta magát, de azt kiabálta: - Jól van, akkor a másik hordóból viszek neked!

Pár másodpercig csend volt, aztán hirtelen egy puffanás hallatszott a pincéből. A feleség fent, a pinceajtóban várt egy keveset és közben fülelt, de a pincéből ezután már egy hang sem hallatszott fel. A nő a rövid várakozás után visszament a hálószobába, lefeküdt a hitvesi ágyba, és olvasni kezdett egy romantikus regényt. Kb. félóra olvasás után lekapcsolta az ágy melletti kislámpát, és befordult a fal felé.

Másnap reggel a feleség kipihenten ébredt. A férje nem volt mellette. A nő ráérősen felvette a telefonját és elkezdte tárcsázni a rendőrséget. Amikor a vonal végén felvették a telefont, az asszony gyorsan, jajveszékelve azt hadarta:

- Halló, kérem, azonnal jöjjenek ki hozzánk!  A férjem nem aludt itthon – nem tudom, hogy hol lehet. Eddig még soha nem maradt ki ilyen sokáig, ezért nagyon aggódom! Kérem, segítsenek!

A nő még megadta a nevet és a címet, és letette a telefont. Ezután kiment a konyhába, a hűtőből kivett egy sört, kibontotta, és jólesően kortyolt belőle egy keveset.