- Próbálj meg jobban odafigyelni! - mondta a feleség (mintegy aznapi feladatként) a férjének. A férje azon a napon (akárcsak az előzőeken) már három-négy esetben nem találta a dolgait ott, ahol - emlékezete szerint - lerakta. 

Mostanában egyre többször fordult elő ilyen eset a férfivel, aki - a felesége unszolására - hiába kereste fel a háziorvosát, aki azt mondta, hogy ilyen korban már meg-megjelenik a feledékenység, s ő - mint orvos - nem tehet mást, minthogy felír a férfinek egy kis értágítót, hátha jobb lesz az agy vérellátása, és a férfi talán kevésbé lesz feledékeny. 

Azonban a gyógyszer - érthetetlen módon - nem ért semmit. A férfi továbbra is minden nap hosszú perceken át kereste a cuccait, illetve a feleségével korábban megbeszélt dolgokra sem (vagy nem úgy) emlékezett. 

A férfi felesége egyre többször fakadt ki: - "Hát milyen élet jutott nekem? Idősebb koromra a párom szenilis lett, s nekem kettőnk helyett is mindenre oda kell figyelnem! Hát ez már sosem lesz jobb, csak rosszabb?".

A férfinek lelkiismeret-furdalása támadt a felesége kifakadása kapcsán: elhatározta, hogy egyszer s mindenkorra véget vet a felesége - s persze a saját - szenvedéseinek. Az egyik este, amikor lefekvéshez készülődtek, a férfi - amikor a felesége éppen nem látta - a szokásos egy tablettánál sokkal több altatót vett be, majd a feleségével lefeküdtek aludni. 

Amikor másnap reggel a feleség felébredt, feltűnt neki, hogy nem hallja a mellette fekvő férje szuszogását. Felugrott, megrázta a férjét párszor, de a férfi nem reagált semmire, nem adott semmilyen életjelet.

A nő ekkor meglátta az éjjeliszekrényen az altató dobozát. Kinyitotta, de a dobozban már csak a tablettatartó levelek voltak, gyógyszer egy sem. A nő ekkor rájött, hogy mi történt: a férje a saját magán egyre elhatalmasodó szenilitást látva, és az esetleges Alzheimer-kór kialakulásától, majd elhatalmasodásától félve, öngyilkos lett.

Az asszony megbizonyosodott arról, hogy a férje halott, majd a biztonság kedvéért még várt egy órahosszát, s utána tárcsázta a rendőrséget. Amíg a kihívott járőrre várt, addig arra gondolt, hogy a maga elé kitűzött célt - vagy éppen feladatot - kitűnően teljesítette: nem hiába volt, hogy hónapokon keresztül titokban mindig máshová pakolta el a férje cuccait, illetve úgy tett, mintha a férje rosszul emlékezne a vele korábban megbeszélt dolgokra - a végére csak sikerült egyszer s mindenkorra megszabadulnia a férjétől...

A férj és a feleség éppen együtt ebédeltek, amikor a férj telefonja megcsörrent. A férfi felkapta a készüléket, egy másodpercig belehallgatott, majd gyorsan, határozottan azt mondta a telefonba: "Téves!". Ezután lerakta a készüléket, és egy kicsit zavartan a feleségére nézett. A nő nem szólt semmit, ette tovább a levest, mintha észre sem vette volna ezt a közjátékot.

Pedig az asszony nagyon is tudta, hogy miről van szó. A férje megcsalja őt a titkárnőjével. Már hónapok óta. A feleség egyik barátnője súgta meg a titkot az asszonynak: többször együtt látta a városban itt-ott azt a fiatal titkárnőcskét a nő férjével. Valószínűleg most is az a ribanc telefonált - gondolta magában az asszony, és valószínűleg nem tévedett: a férje még tessék-lássék bekapott egy-két falatot a második fogásból, aztán felugrott az asztaltól és gyorsan szedelőzködni kezdett: - "El kell ugranom még elintézni egy-két dolgot!" - mondta és - a kocsikulcsot felkapva - gyors léptekkel elhagyta a lakást. Kintről még behallatszott, ahogy nagy gázzal, gyorsan elindul az autóval, aztán csend lett.

Az asszony várt egy-két percet. - "Most érhet ki a főútra." - gondolta, majd előszedte a telefonját, és felhívta a férjét. A telefon kicsengett, majd a férfi hangja hallatszott, ahogy mérgesen beleszólt a készülékbe: - "Mit akarsz?". A nő éppen mondani akart valamit, amikor a telefonból hirtelen recsegés-ropogás hallatszott, és a hívás megszakadt.

A nő nem hívta újra a férjét. Lassan befejezte az ebédet, elpakolta a maradékot, elmosogatott, majd nekilátott kitakarítani a lakást.

Már lassan esteledett, amikor csengettek. Az asszony ajtót nyitott. A bejáratban egy rendőr állt, aki köszönt, majd a nő férjének nevét mondva rákérdezett: - "Rokona?". 

- A felesége vagyok. - mondta az asszony.

- A férje ma délután halálos közúti balesetet szenvedett: autóvezetés közben telefonált, s eközben - nagy sebességgel - lesodródott az útról és nekiment egy útszéli fának. Valószínűleg azonnal meghalt. Fogadja őszinte részvétemet, és kérem, jöjjön velem, hogy minden kétséget kizáróan azonosíthassuk a férje holttestét! - mondta egyszuszra a rendőr. Látszott, hogy nem ez az első eset az életében, hogy halálhírt kell közölnie.

- Máris jövök! - mondta alkalomhoz illő, komoly arccal a nő. Eddig az volt a feladata, hogy jó feleség legyen, de ő - már hónapok óta (amióta kiderült számára, hogy a férje megcsalja) - inkább jó özvegy akart lenni...

- Leveled jött, de véletlenül felbontottam a borítékot... - mondta a feleség a férjének, aki sejtette, hogy az a véletlen nem egészen véletlen volt. A férfi mohón, s - a felesége komor arcát látva - eléggé rosszat sejtve kezdte el olvasni a levelet, amelyben arról értesítették a férfit, hogy gyógyíthatatlan beteg: rákos és már csak rövid - teljes leépüléssel járó - ideje maradt hátra. Nem volt tévedés: az A4-es lap tetején a helyi kórház logója, címe és egyéb adatai szerepeltek, illetve a pár nappal korábbi kiállítási dátum és a férfi neve - alatta pedig a diagnózis, bélyegzővel és az orvos aláírásával ellátva.

- Rákos vagyok! Mint a szomszéd Józsi... - hebegte a férfi. A nő kelletlenül bólintott, majd azt mondta a férjének: "Azt hiszem, most egy kicsit egyedül akarsz maradni ezzel a hírrel. Egy fél órára átmegyek a szomszédba. Igyál egy sört, vagy kettőt, hátha az segít!" - azzal a nő kiment a lakásból. Amikor - kb. egy óra múlva - a nő visszatért a lakásba, azt látta, hogy a férje a szobában felakasztotta magát a csillárra, s még egy búcsúlevelet is írt, amelyben azt részletezi, hogy nem akar teljesen leépülni, és ezért inkább öngyilkos lett. 

A feleség meggyőződött arról, hogy a férje valóban meghalt, majd fogta a búcsúlevelet, és az előbb említett kórházi levéllel együtt széttépte apró cafatokra, s a darabokat a zsebébe rejtette, hogy majd később valamilyen utcai kukába kidobja. Arra gondolt, hogy milyen jól tette, hogy pár nappal ezelőtt, amikor valójában megérkezett a férje diagnózisa - amiben megállapítják, hogy "mindössze" magas vérnyomásban szenved -, aznap a szomszéd Teritől kölcsönkérte az ő férjének, Józsinak küldött kórházi levelet, amelyben arról értesítették, hogy rákos, és mindkét levelet - a saját férjének, és a szomszédnak szólót is - titokban, otthon egy perc alatt beszkennelte, s számítógépen röpke fél óra alatt összemontírozta (a saját férjének szóló levél kórházas fejlécét - a dátummal és a megszólítással -, a szomszédnak szóló levél diagnózisával).

A nő ezután felhívta telefonon a rendőrséget, és bejelentette, hogy a férje öngyilkos lett. Mire a rendőrök kiérkeztek a helyszínre, addigra az asszony aprított egy kis vöröshagymát az ebédhez - így már könnyezve várta az érkezőket.

Amikor a helyszínelés után a rendőrök - és a hullaszállítók - végre elmentek, a feleség magában kipipálta az aznapra tervezett teendők közül ezt a feladatot is...

- Készíts nekem valami finomat arra a pár napra, amíg távol leszel! - adta ki a feladatot a férj a feleségének - pattogósan, utasítva, ahogy bent a gyárban a beosztottakkal szokott beszélni.

A feleség az első pillanatban ki akarta kérni magának ezt az utasítgató hangnemet, de aztán inkább nyelt egyet, és némán bólintott: nem akarta még jobban kiélezni a köztük már évek óta egyre csak feszülő viszonyt. Pár perc múlva azonban felderült a nő arca, és mosolyogva azt mondta: - "Majd a kedvencedet főzöm: gombapörköltet!".

A férj az első másodpercben fellelkesült, de aztán sötét gyanú fészkelte be magát az agyába, ami miatt másnap - amikor a felesége elkészítette a több napra elegendő adagnyi gombapörköltet - azt kérte a nőtől, hogy mielőtt busszal elutazik egy hétre vidékre, a fiuk családjához, ugyan ebédeljenek együtt (férj és feleség) az adott ételből. 

A nő csodálkozott egy kicsit, de megterített és szedett is mindkettőjüknek a gombából. A férj csak tessék-lássék falatozott az ételből, s fél szemmel mindig a feleségét leste, aki jóízűen ette a gombapörköltet - sőt, még egy második tányérral is szedett magának belőle. Mivel a férj - aki titokban attól félt, hogy a köztük az évek folyamán már teljesen elmérgesedett viszony miatt a felesége esetleg megpróbálja megmérgezni őt - már látta, hogy a feleségének láthatóan semmit sem ártott meg az ebéd, tehát valószínűleg nem mérges gombából készítette - úgyhogy ezután a férj is evett egy jóízűt az ételből.

A feleség, mielőtt elindult, kiporciózta a konyhapultra a gombapörköltet egy-egy műanyag edénybe, hogy a férjének minden nap csak meg kelljen melegítenie az aznapi adagot, azzal elutazott. A férj a következő napokban mindig megette az aznapi porciót, bár az utolsó napon már csak alig bírta legyűrni az ételt, hiába volt a kedvence. Először arra gondolt, hogy az ártott meg, hogy majd' egy héten keresztül ugyanazt ette - pedig valójában nem ez okozta sem a hascsikarást és a későbbi szédülést, hányást, majd a férj hamarosan bekövetkező halálát: a férfi nem tudta azt, amit a felesége viszont igen: azt, hogy nem csak a mérges gombából készített étel öl(het), hanem a nem mérges gombából készített, de időközben megromlott étel is...