- Utálom a nyúlpaprikást! Ma is csak azért főztem, mert a férjem szereti. Most is kétszer szedett belőle…
(…)
- Utálom a nyúlpaprikást! Most is csak azért szedtem kétszer belőle, hogy a feleségem meg ne sértődjön… A maradékkal meg majd csak lesz megint valami…
(…)
- Utálom a nyúlpaprikást! Most is csak azért fogadtam el a szomszédoktól ezzel a kondérral, mert a szomszédsággal illik jóban lenni…
- Jó reggelt, üdvözlöm a kedves hallgatókat! Egy újabb szép napra ébredtünk! Gyönyörű az idő, bár egy kicsit hideg van – de hát ne keressük mindenben a hibát, mire jó az?
Remélem, hogy legalább néhányan tudtak aludni a múlt éjszakai hóvihar hangjaitól – aki meg nem, az most kialudhatja magát, mert valószínűleg úgysem tud bemenni dolgozni az úttesteken lévő hatalmas hótorlaszok miatt. De nézzük a dolog jó oldalát: legalább lehet szánkózni, bár ebben a másfél méteres hóban lehet, hogy egy kicsit az is nehézkesen megy…
Szóval, a lényeg, hogy gyönyörű az idő! Ne tévesszen meg senkit ez a mostani sűrű köd, előbb-utóbb ennek is vége lesz! Akárcsak ennek a most kezdődő viharos szélnek!
Néhány – a kákán is csomót kereső – hallgatónk sms-ben azt sérelmezi, hogy leállt a tömegközlekedés (is), illetve a leszakadt jeges kábelek miatt több helyen nincs áram, de mi – a többség - koncentráljunk a jó időre, hisz ne feledjük: a felhők felett mindig süt a Nap!
És most - amíg bírja a rádió tartalék generátora – jöjjön egy kis zene…
Most (majdnem) mindent újrakezdhetek. Egy új(abb) lehetőséget kapok, hogy ezúttal kevesebbet hibázzak, jobban fejlődjek, jobban megfogadjam mások jóindulatú tanácsait, és egy kicsit én is visszaadjak másoknak a tőlük kapott jóságból.
Amit korábban elrontottam, most újra megpróbálhatom, hátha ezúttal jobban sikerül.
Nemsokára neki is kezdhetek. Még két perc…, még egy…, és most!
- Gratulálok, anyuka! Rendben megszületett a pici!
- Na, apjuk, megvetted már a lánynak a karácsonyi ajándékot?
- Még nem.
- És tudod már, hogy mit fogsz venni?
- Még nem találtam ki.
- Láttam az ékszerésznél egy fehérarany nyakéket. Csodaszép! Julcsi biztosan örülne, ha megvennéd neki!
- Hát nem is tudom… Biztos egy vagyonba kerül!
- Sajnálod az egyetlen lányodtól?
- Nem arról van szó, csak…
- Szóval, nem sajnálod! Ez a beszéd! Julcsi nagyon örülni fog… Akkor ezt túltárgyaltuk. A vő ajándékát már kinézted?
- Hát, még nem…
- Megvehetnéd neki azt a mobiltelefont, amelynek a hirdetését tegnap annyira nézegette!
- De hát az egy elég drága telefon…
- Ennyit megérdemel a vő! Éjjel-nappal dolgozik, hogy a lányunkhoz méltó életkörülményeket teremtsen!
- Tudom én azt, csak hát…
- Talán nem érdemelné meg?
- De igen, de…
- Ha megérdemli, akkor megérdemli! Akkor ezt is megbeszéltük! Holnap már meg is veheted azt a telefont! És most beszéljünk a nekem szánt ajándékodról! Kinézted már?
- Hát az a helyzet, hogy még nem volt időm…
- Semmi baj, én helyetted is kinéztem magamnak egy visszafogott nercbundát – remélem, hogy megveszed nekem, ha már a lányunknak és a vőnek is olyan komoly ajándékot szánsz!
Pablo a társaival meglepte a bogotai buszmegállót: prospektusokat osztogattak az ott várakozó kolumbiaiaknak és egy szem turistának. A színes prospektusok azonban az escopolamina nevű kábítószerrel voltak befújva, amely szer – mivel távolabbról is eléri a légzőszerveket – már akkor is hat, ha csak kissé közelebb emeljük az arcunkhoz a vele preparált papírlapot.
Az így meglepett négy-öt várakozó ember másodperceken belül a szer hatása alá került, amely annyit jelentett, hogy a következő bő negyedórában – bár kívülről teljesen ébernek tűnnek - készségesen végrehajtják mindazt, amire kérik őket. Pablo egy társa az egyik gazdagabbnak tűnő várakozót megkérte, hogy vegye ki a sarkon lévő bankautomatából a számláján lévő lehető legnagyobb összeget és adja át neki, a többiektől Pablo csak simán elkérte az összes értéküket.
Az egyik várakozóval azonban meggyűlt Pablo baja: bár az illető szemein egy kicsit látszott, hogy a szer hatása alatt van, mégsem adta át az értékeit Pablo-nak – Pablo pedig nem lőhette le, mert alig párszáz méterre onnan, a hamburgeresnél egy rendőrségi motoros állt, Pablo pedig nem akarta közvetlenül összeakasztani a bajszát a hatósággal.
Percek teltek el azzal, hogy Pablo győzködte a renitenst, de hiába – pedig Pablo a spanyolon kívül még angolul is próbált hatni az illetőre, aki egy idő után „felébredt” a szer hatása alól és az éppen befutó buszra szállva otthagyta Pablo-t és bandáját, akik nem értették, hogy hogyhogy nem működött ennél a fickónál a kábítószer.
Pedig működött (volna), csakhogy az illető kocaturista volt: igazi magyarként nem beszélt semmilyen idegen nyelvet és így fogalma sem volt róla, hogy mit akarnak tőle Pablo-ék. Neki csak annyit mondott szállásadója, a már évek óta Bogotában élő Erzsike, hogy menjen a bevásárlóközpont háta mögött lévő buszmegállóhoz, szálljon fel a buszra, menjen öt megállót és máris otthon van, Erzsike pedig majd utánamegy, ha végez a bevásárlással…