A tökéletes fotó

- Mosolyogj! – kérte a fiatal feleség a kicsit idősebb férjét, aki engedelmesen elmosolyodott. A nő azonban még nem exponált – láthatóan nem volt még teljesen elégedett a látvánnyal.

- Majdnem jó! – mondta a nő. – Kár, hogy nem tudok jobban zoom-olni… Hopp, megvan, hogy mit csináljunk! Lépj hátra egy kicsit, akkor tetőtől talpig benne leszel a képben!

A férfi hátralépett egy kicsit. A nő felsikkantott: - Már szinte tökéletes a beállás! Még egy lépést hátra, és többet nem nyaggatlak ezzel a fotózkodással!

A férfi engedelmesen hátralépett megint, miközben le nem vette a szemét fiatal, csinos feleségéről, aki egy szexi topban és egy nem kevésbé szexi rövidnadrágban, a férje méregdrága okostelefonjával a kezében igyekezett lefotózni férjurát.

- Tökéletes! – kiáltott fel a fiatal feleség, és exponált.

Ugyanabban a pillanatban a férfi hirtelen úgy érezte, hogy kicsúszik a lába alól a talaj – pontosabban a szikla: a meredek kiszögellésről lecsúszva lebucskázott a szikláról, amin eddig a feleségével álltak. Egy hosszú másodpercig hallani lehetett a férfi kétségbeesett halálsikolyát, ahogy lezuhan a hegyről, aztán csend lett.

A nő ekkor törölte az előbbi tökéletes fotót a férje telefonjából, majd a saját telefonjára váltva felhívta a hegyi mentőket, és telefonon keresztül rémült hangon elmondta nekik, hogy szegény férje túrázás közben véletlenül lecsúszott a szikláról, és kérte őket, hogy jöjjenek gyorsan megmenteni őt – bár a vonal mindkét oldalán sejteni lehetett, hogy azon a férfin már semmi sem segít.

A frissen megözvegyült feleség ezután nyugodtan újra a kezébe vette a néhai férje telefonját – ezúttal azért, hogy kikeresse a telefon névjegyzékéből annak az ügyvédnek a telefonszámát, aki tavaly a férje életbiztosítását intézte.

 


Tovább 0

A vacsora

A férj óvatosan ette az aznapi vacsorát: a halászlét. Nem szerette volna, ha pont most akad meg a torkán egy szálka: most, amikor új életet akar kezdeni egy másik nő oldalán, amit már napokkal ezelőtt be is jelentett a feleségének, akivel valószínűleg az utolsó közös vacsorájuk egyikét költik el éppen közös házuk konyhájában, az asztalnál.

A vacsora azonban rendben, csendben, minden probléma nélkül lezajlott. Szálka nem akadt meg egyikőjük torkán sem, a feleség most nem csinált patáliát a közelgő válás miatt, szóval nem volt semmilyen gond, amitől a férfi esetleg korábban tartott. Sőt! A feleség még rá is mosolygott a férjére, és vidáman megkérdezte:

- Na, jöhet a szokásos söröd? Már ki is töltöttem neked egy pohárba!

A férfi elhúzta a száját:

- Halászlére sört?

A nő vállat vont:

- Ha nem kell neked, akkor kiöntöm a mosogatóba. Tudod, hogy én nem szeretem a sört…

A férfi felhorkant – nem hiába ismerte mindenki nagyon spórolósnak:

- Dehogy öntöd ki! Inkább megiszom azt a pohár sört, nehogy kárba vesszen!

A férfi felemelte a poharat, és jó szokása szerint egyszuszra kiitta. Azaz, csak itta volna: azonban hirtelen egy fájdalmas szúrást érzett a torkában és kétségbeesetten fulladozni kezdett attól a közepes nagyságú halszálkától, amely eddig a söröspohár alján pihent láthatatlanul, s amely ki tudja, hogyan s miként került oda.

A férj még fulladozott pár másodpercig, de sehogy nem bírta kiköhögni azt a szálkát, amely csak egyre mélyebben fúródott a torkába, s amely egy-két perc múlva a férfi halálát okozta.

Napokkal később a boncolást végző orvos a jelentésében azt írta, hogy az elhunyt gyomrában halászlémaradványokat és némi sört talált, a torokba fúródva pedig egy halszálkát, tehát valószínűleg az történt, hogy az illető elővigyázatlanul ette a vacsorára tálalt halászlét, és vacsora közben egy szálka megakadt a torkán, amit egy pohár sörrel akart leöblíteni, de az már nem segített.

Az orvos jelentését megerősítette a feleség is, aki pár hét múlva – a hagyatéki tárgyalást követően – mint egyedüli örökös a néhai férje teljes vagyonát megkapta.

 


Tovább 0

Ez a divat

A médiának hála százezrek követhették az eleganciájáról (is) ismert híresség mindennapjait, utánozták kézmozdulatait, vásároltak ugyanolyan (de valójában utánzat) ruhadarabokat, viseltek az övéhez hasonló (de persze olcsóbb) kiegészítőket.

Százak, ha nem ezrek várták egy-egy partyra érkezvén, hogy láthassák őt, a kedvencüket, amint a legújabb ruhájában feszít, hogy másnap rohanhassanak legalább színben és stílusban hasonló öltözetet venni maguknak.

A háza körül folyton biztonsági embereknek kellett távol tartani a rajongókat és a paparazzikat, hogy nehogy túlontúl közel megközelítsék az imádott sztárt és esetleg kárt tegyenek makulátlan öltözékében.

Az egyik reggel arra ébredt, hogy az erkélyajtó üvegén koppant valami. Nem érte váratlanul a dolog, megszokta, hogy időnként egy-egy ügyesebb rajongó a kedvencének szánt kis jelképes ajándékát (pl. levelet, fotót, virágot) – a biztonsági szolgálat hallgatólagos jóváhagyásával – feldobja az erkélyre. Most is ez történt: egy kézzel írt levél hevert kicsire – már szinte gombócba – összehajtva az erkély padlóján. A híresség kilépett az ajtón, széthajtogatta a levélkét, elmosolyodott a benne lévő (plátói) szerelmes sorokon, és mosolyogva intett a levegőbe, mintegy megköszönve a távolabb, a kerítésen túl strázsáló tíz-húsz „főrajongó” valamelyikének a levélben írt szerelmi vallomást.

Abban a pillanatban legalább négy-öt vaku villant egyszerre, és a híresség azonnal tudta, hogy baj van. Visszarohant a szobájába, és gyorsan behúzta az erkélyajtó függönyét. Nem az volt a gondja, hogy pizsamában van: ezt a rajongók is tudhatják, hogy éjjel – mint szinte minden ember – ő is pizsamát visel. Hanem ami a frizuráját illeti! Kétségbeesetten nézett bele a nagy falitükörbe, és megdöbbenve látta, hogy a napközben mindig kitűnőre formázott frizuráját ez alkalommal bizony alaposan elfeküdte. És a paparazzik így fotózták le! Azonnal fel akarta hívni a stábjának a vezetőjét, hogy az rögtön tiltassa le az imént készült fotókat, mielőtt még megjelennének a médiában, de végül meggondolta magát, és inkább a fodrászát hívta fel, és azonnal magához rendelte azzal, hogy ezentúl egy ideig az aktuálissal megegyező frizurát akar csináltatni magának.

Jól kalkulált: a fotók pár óra múlva megjelentek a médiában, a híresség a következő hetekben/hónapokban csak ráerősített a most született trendre, és onnantól kezdve legalább tíz évig még százekreknek az elfeküdt frizura jelentette a divatot…

 


Tovább 0

Charlie, a profi

Charlie nagyot fékezett, és a hatalmas kamion csak centiméterekre állt meg az úttestre óvatlanul lelépő kis óvodás előtt – de nem történt semmi baj, és a kisgyerek után szaladó anyuka hálásan intett, miközben gyorsan visszakísérte gyermekét a járdára.

Charlie ezután a közepesnél egy kicsit nagyobb sebességet diktálva haladt tovább, a hatalmas monstrum simán szelte az utat, elhagyva kisebb-nagyobb városokat, pihenőhelyeket. Egyetlen egyszer állította meg Charlie-t egy rendőrjárőr, de nem azért, mintha bármit is vétett volna a közlekedési szabályok ellen (már évek óta ő vezette a balesetmentes vezetési statisztikát a cégnél), egyszerűen csak egy rutinellenőrzés volt, ami percek alatt véget ért, és Charlie mehetett tovább.

Útja most gyönyörű, fenyőkkel borított hegyoldalak között vezetett – egy „mezei sofőr” már biztosan megállt volna szelfit készíteni háttérben a gyönyörű tájjal, Charlie számára azonban első volt a munka: hogy a szabályok betartása mellett minél hamarabb leszállítsa az árut a célállomásra. Mint egy igazi mintadolgozó, vagy mint inkább: egy igazi profi.

Kb. negyedórával a célállomásra érkezés előtt Charlie sms-t küldött a fogadó cégnek, hogy hamarosan megérkezik, így nem volt meglepő, hogy nyitott kapuval várták. A raktárosok targoncával kipakolták a kamionból az árut, berakták a visszárut, beprogramozták a visszafelé vezető utat, majd percek múlva útjára engedték az önjáró kamiont: Charlie-t, a profit.

 


Tovább 0

Kommunikáció

- Kérem, várjon egy kicsit. Az igazgató úr éppen telefonál. – mondta a titkárnő a fiatalembernek, aki egy kicsit idegesen leült az előtérben egy székre. Pár perc múlva az igazgató fogadta a fiatalembert, aki előadta, hogy éppen munkát keres, és megkérdezte, hogy nem kaphatna-e itt, ennél a cégnél állást. Az igazgató sajnálkozva széttárta a kezét, hogy most éppen nem keresnek munkaerőt – talán majd csak jövőre.

Egy másik cégnél a cégvezető éppen videókonferencián vett részt, ezért itt is az előtérben kellett várakoznia a fiatalembernek, míg végre előadhatta, hogy miért is jött. A cégvezető elmondta, hogy mostanában inkább leépítések vannak náluk, így biztosan nem tudja őt alkalmazni.

A harmadik helyen az asszisztens kínálta hellyel az előtérben a fiatalembert, mert a főnök épp az e-mailjeit olvasgatta. Később kiderült, hogy itt sem keresnek ilyen végzettségű/tapasztalatú munkaerőt.

A negyedik – egyben utolsó – helyen a fiókigazgató (aki a fiatalember egykori általános iskolás osztálytársa volt), éppen az üzeneteit hallgatta meg a mobilján, csak ezután fogadta hősünket. Amikor az előadta, hogy munkát keres, a fiókigazgató / volt osztálytárs szomorúan azt mondta:

- Tudom. Az imént üzentek nekem, hogy jönni fogsz, és utasítottak engem, hogy ne vegyelek fel…

 


Tovább 1