Annus néni

- Nem veszi fel a fiam a telefont! A fene essen belé, meg az unokámba is! Hogy nem tudnak meglátogatni, mert mindig csak a munka, a robottervezés! Hogy mostanában ez lett a divat. Pedig az én időmben még csak nem is volt ilyen szakma! Egyszerű gépek voltak csak, nem robotok!

- Ne mérgelődjön, Annus néni! Árt a szépségének!

- Hogy maga milyen aranyos, nővérke! Mindig megnevettet…

- Muszáj, mert különben mindig mérgelődne a fia és az unokája miatt. Ők (is) sokat dolgoznak, nem tudnak folyton itt lenni maga mellett. Amennyire tudom, fontos beosztásban dolgoznak mindketten: tervezőmérnökök. Ők alakítják a jövőt, Annus néni!

- Mit érdekel engem a jövő! Engem a jelen érdekel! Hogy legyen, aki segít nekem itt és most!

- Erre itt vagyok én, Annus néni! Hát nem segítek magának eleget?

- De igen, nővérke! Maga többet ér nekem, mint a fiam meg az unokám együttvéve. Lehet, hogy magára hagyom a vagyonomat.

- Szó sem lehet róla, Annus néni! A fia és az unokája sokat tesznek az emberiségért: folyamatosan fejlesztik a robotokat, hogy azok szükség esetén pótolják a kiöregedett vagy elvándorolt szakembereket a munkaerőpiacon.

- Ez rajtam nem segít! Maga az, aki segít rajtam, nővérke, nem azok a mihasznák! Maga az egyetlen vigaszom, kedves… mi is a neve, nővérke? Elfelejtettem!

- TS652-es vagyok, Annus néni. A fia és az unokája által legutóbb fejlesztett egészségügyi ellátórobot….


Tovább 0

Robotok az építőiparban

 - Nem tudom, hogy jó ötlet-e a Mauzóleumot robotokkal felépíttetni?

- Olcsóbban jön ki, mintha mi csinálnák.

- Az igaz, de akkor is. Ezek a robotok még nem állnak olyan fejlettségi szinten, hogy a szükséges pontossággal dolgozzanak.

- Ne aggódj, a kivitelezési terveket mi készítettük, ők csak a végrehajtók. Nem lesz semmi baj. Szerintem a Mauzóleum sokáig fent fog maradni, még ha ezek a kezdetleges robotok készítik is. Különben is, első a költséghatékonyság!

- Jól van, értem én. Mondjuk, az biztató, hogy a jövő robotjaiba fejlettebb tanulási funkciót terveznek beépíteni. Így „fejleszthetik” önmagukat, s talán idővel még precízebb és olcsóbb munkára lesznek képesek…

- Sőt, talán nagyobb önállóság funkciót is kapnak. Gondold el: egy robot, amely majdnem önállóan dönt és dolgozik… Igaz, ez még a jövő zenéje.

- Mondjuk, azt baromságnak tartom, hogy önálló elnevezésük legyen. A robot az robot, akárhogy nevezzék is. Ugyanígy hülyeségnek tartom a készülő Mauzóleum átnevezését is.

- Nem értem, hogy mi bajod ezzel. Annyi lesz csak a különbség, hogy eddig azt mondtuk: „A robotok építik a Mauzóleumot.”, ezután pedig azt mondjuk, hogy „Az emberek építik a Piramist.”.

 


Tovább 0

Az Elnök

- Jó napot! Csak pár percem van Önre. Mit óhajt?

- Jó napot, rendőrfőnök úr! Köszönöm, hogy fogadott. Rendkívül fontos ügyben keresem.

- Mi annyira fontos, hogy azonnal, soron kívül beszélni akart velem?

- Az Elnökről van szó.

- Mi van vele?

- Tudomásomra jutott, hogy merényletet terveznek ellene. Meg akarják ölni!

- Szerintem Ön rémeket lát. Egyébként találkozott már valaha az Elnökkel?

- Hogy jön ez ide? Egyébként még soha nem találkoztam vele.

- Nos, nekem már volt szerencsém egyszer beszélni vele. Rendkívül kedves, figyelmes ember. Amikor beszél valakivel, akkor abban a szent pillanatban az illető ügye a legfontosabb a számára, teljes figyelmével az aktuális beszélgetőtársára koncentrál. Amellett rendkívül rendes ember hírében áll.

- De miért mondja ezt el most nekem?

- Arra akarok utalni, hogy az Elnököt mindenki szereti, aki csak ismeri. Talán az is, aki még csak a tévében látta. Honfitársaink mindegyike büszke rá, hogy ő az Elnökünk, a külföldi ellenséges ügynököket pedig még idejében lekapcsolja a Biztonsági Szolgálat.

- De hát tényleg meg akarják ölni!

- Ne keltsen felesleges pánikot! Higgye el, Kennedy elnök teljes biztonságban van…


Tovább 0

A tűz körül

Az afrikai Nap lassan lebukott a füves szavannák látóhatára mögött, s előbb sötétedni kezdett, majd kisvártatva szinte teljesen sötét lett – a feketének tűnő égbolton nem látszott más, csak a Hold és itt-ott a csillagok.  

A vadászcsapat tagjai körbe ülték a tüzet, és annak – nem túl távolra világító - fényében anekdotáztak: arról meséltek, hogy kivel, milyen életveszélyes kaland esett meg eddig. Volt, aki épphogy elkerülte egy mérges kobra halálosnak szánt harapását, mást lubickolás közben támadott meg pár vad piranha, és bár megmenekült, de máig magán viseli az akkor szerzett sebek nyomait. Olyan is akadt, akit egy oroszlánvadászat során egy – csak félig leterített - hím oroszlán sebesített meg a lábán, de a csodával határos módon megmenekült, bár máig biceg.

Amikor végig értek, és mindenki elmesélte a maga igaz (vagy csak félig igaz) megmenekülős sztoriját, egy kis néma csenddel megemlékeztek azokról az egykori vadásztársaikról is, akik nem voltak ilyen szerencsések: akik bizony otthagyták a fogukat egy-egy szerencsétlen kimenetelű kaland során. Sok olyan néhai ismerős, barát neve hangzott el, akik most nem lehetnek a többiekkel itt, a tűz mellett.

A sztorizgatás és az elhunytakra való megemlékezés után – régi vadászszokás szerint – a mostanra már nem lobogó, hanem inkább erősebben parázsló tűzön megsütöttek egy kisebb mennyiségű húst a legutóbbi vadászzsákmányból, s jóízűen megvacsoráztak belőle – hosszú napjuk volt, rendesen elfáradtak, nem csoda, hogy mostanra majdnem mindenki megéhezett. Persze, volt, aki inkább gyümölcsöt evett (úgy látszik, már a vadászoknál is kezd divatba jönni a vegetáriánus életmód, ami – valljuk be őszintén – az ő esetükben elég hülyén hangzik).

Akik viszont ettek a húsból, azok szinte mindannyian csak dicsérni tudták: a csapat vezetője, akit a többiek maguk között csak „fővadásznak” hívtak, mindig remekül tudta fűszerezni a sülteket – nem volt ez most sem másként, aki evett a sültből, kis túlzással mind a tíz ujját megnyalta utána.

A vacsora végén a fel nem használt (meg nem sütött) húst sóval tartósították, mert az afrikai melegben az étel nagyon gyorsan romló dolog, s önmagában nem bírja ki a hosszú ideig tartó tárolást és/vagy szállítást. A megsütött, de el nem fogyasztott maradék húst a tűzbe dobták – holnap majd a vadak megeszik. (Mint tudjuk: a hiénák nem válogatnak.)

A csapatból egyetlen embernek nem tetszett a vacsora: a legidősebb vadász, a némileg foghíjas, öreg bennszülött - a maga részéről teljesen érthetően - arról panaszkodott, hogy ez a misszionárius bizony nagyon rágós volt…


Tovább 0

A tárgyalás

A tábornok nagyon mérges volt. Az hagyján, hogy az Elnök őt kéri fel, hogy tárgyaljon az idegenekkel (sőt, tulajdonképpen megtisztelő a feladat, hogy ő közvetítsen az emberek és a másik bolygó szülöttei között), de az felháborító, hogy egy tetves helikopter nem sok, de ennyit se biztosítanak neki, hanem autóval (de legalább szolgálatival) kell órákat zötykölődnie, hogy az idegeneknek a Földön parkoló űrhajójához jusson. Ráadásul a nyakába sóztak egy civilt is, egy kutatót, aki szintén ott lesz az idegenekkel való tárgyaláson.

Apropó, civil. Hát, ez a – a kocsi hátsó ülésén, a tábornok mellett helyet foglaló – civil „megért” egy misét. Ez a szerencsétlen kutató ugyan nem tehetett arról, hogy vastag „szódásüveg”-szemüveget viselt, de arról igen, hogy a ruházata szinte merénylet volt a stílus és az igényesség ellen. Egy kopott, kinyúlt garbót viselt, amelyre felhúzott egy – a kelleténél egy számmal nagyobb – fakó zakót, amely mindkét könyökénél lyukas volt. „- Igazi aktakukac! „ – gondolta magában a tábornok utálkozva. Ő viszont fess volt, mint mindig: frissen – a felesége által – vasalt egyenruhájában, fényesre suvickolt cipőjében maga volt a megtestesült elegancia.

- Mit gondol róluk? – tette fel tétován a kérdést a kutató, valószínűleg azért, hogy megtörje a percek óta – az utazásuk kezdete óta – fennálló csendet.

- Kikről? – morrant fel a tábornok. Nem szerette, ha megzavarják, amikor éppen elmerül a gondolataiban.

- Hát, az idegenekről… - húzta össze magát félősen az ülésen a kutató.

- Úgy hiányoztak nekünk, mint a hátunkra egy púp! Van elég baj így is a Földön, nemhogy még ráadásnak idejöjjenek holmi senkiháziak! Hogy keverjék a szart! Még a végén valami kozmikus háborúba kevernek bennünket! – mondta határozottan a tábornok.

- De lehet, hogy békés szándékkal érkeztek… - reagált halkan a kutató.

- Nem hiszem! Én már így látatlanba is azt mondom: atomot nekik! A mondás is azt tartja: jobb félni, mint megijedni! Én a szívem szerint már most felrobbantanám az űrhajójukat meg a bolygójukat is, még mielőtt valami nagyobb veszélyt jelentenének ránk! Persze, ezt nem fogom majd előttük mondani... És egyébként maga mit gondol az idegenekről?

A tábornokot addig komor arccal hallgató kutató a tábornok utolsó mondatát hallva váratlanul elmosolyodott, és felbátorodva azt mondta:

- Engem nagyon érdekelnek az idegenek! Ez a szakmám is: idegen életformákat kutató tudós vagyok. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyenek, mit gondolnak rólunk, mik a céljaik velünk kapcsolatban és hogyan tudnánk együttműködni.

A tábornok idegesen megrázta a fejét:

- Lárifári! Nem lesz itt semmilyen együttműködés! Ahogy az előbb mondtam: atomot nekik! Persze úgy, hogy előzőleg ne sejtsenek meg semmit a szándékainkról! Majd beadok nekik valami látszat-együttműködési dumát…

A kutató eltűnődött:

- Gondolja, hogy nem látnak majd át Önön?

A tábornok – amennyire a mozgó kocsiban lehetett – kihúzta magát:

- Bárkit átvágok, bármikor!

A kutató hümmögött egyet, de most már nem szólt egy szót sem – helyette elkezdett kifelé bámulni a kocsiablakon: az utazás végéig (a tábornok legnagyobb megelégedésére) némán gyönyörködött a mellettük elfutó tájban.

Egy idő múlva az autó megérkezett egy erdőszéli tisztásra. A tisztás közepén állt az idegenek űrhajója, amely leginkább egy nagy tojásra hasonlított. Az űrhajót kordon vette körül, a kordonon kívül néhány rendőr és újságírók hada állt.

A tábornok és a kutató kiszállt a kocsiból. Miközben a tábornok az üdvözlőbeszédét tartalmazó lapokat kereste a táskájában, a kutató gyalog elindult az idegenek űrhajója felé. Ahogy meglátták őt a rendőrök, némán utat engedtek neki. Már szinte teljesen az űrhajóhoz ért a kutató, amikorra észrevette ezt a tábornok. Mérgesen rá akart kiabálni a kutatóra valami olyasmit, hogy „Hogy képzeli ezt, az engedélyem nélkül, egyedül odamenni?”, azonban – a tábornok számára - hirtelen teljesen váratlan dolog történt: az űrhajó mellett álló kutató teste atomjaira bomlott, és a levegőben keringő atomok néhány másodperc után újra összeálltak, de már egy másik testté: egy óriási meztelencsigára hasonlító valamivé, amely ezután bemászott az űrhajó kinyíló ajtaján. Az ajtó becsukódott, majd rövidesen az űrhajó némán, szinte függőlegesen felfelé haladva felrepült, és gyorsan elhagyta a Föld légkörét.

- Mi a f..sz történik itt? Nekem tárgyalnom kellett volna az idegenekkel! – mondta ledöbbenve a tábornok. A mellette álló rendőrtiszt erre azt felelte:

- Szerintem már megtette…

Ezzel a rendőr az autóra mutatott, amellyel a tábornok és a kutató érkezett. A tábornok ránézett a kocsira, és azonnal eszébe jutott az iménti pár órás utazás, a kutatóval való beszélgetés idegenekről, együttműködésről – és egyszeriben megértett mindent.


Tovább 0