A hír: "Receptre kaphatnának szexet a rászorulók Németországban."

A (színpadi) jelenet:

Meglepetés

A színpadon egy egyszerű szoba (egy idősotthon szobája) egy ággyal, pár székkel és az ágy mellett egy éjjeliszekrénnyel. Az ágyon egy idős(ebb) bácsi fekszik, éppen olvas egy újságot. A szobába kintről bejön egy középkorú férfi, egy középkorú nő és egy kisgyerek (a bácsi fia, menye és unokája), és köszönnek a bácsinak:

Középkorú férfi: - Szervusz, apa!

Középkorú nő: - Jó napot, apuka!

Gyerek: - Szia, papa!

Bácsi: - Szervusztok! De jó, hogy bejöttetek ide, az otthonba! Olyan régen nem láttalak benneteket!

Mindhárom újonnan érkező odamegy a bácsi ágyához. Odahúzzák a székeket, leülnek rá és beszélgetni kezdenek a bácsival, aki leteszi az előbb olvasott újságot az éjjeliszekrényre.

Középkorú férfi: - Hogy vagy, apa?

Bácsi: - Köszönöm, a körülményekhez képest jól – bár nagyon hiányzik nekem a család, a munka, a cég. Remélem, hogy azt jól vezeted helyettem is.

Középkorú férfi: - Hát persze. Mondjuk, egy tőkeinjekció most jól jönne a vállalatnak…

Bácsi: - Szó sem lehet róla! Egy fityinggel sem adok többet! Gazdálkodjatok abból, ami van! Termeljetek minél több profitot!

Középkorú férfi: - Könnyű azt mondani – de mi most nem is ezért jöttünk…

Bácsi: - Hanem?

Középkorú nő: - Meglepetésünk van a maga számára!

Bácsi: - És mi lenne az?

Középkorú férfi (a szoba bejárati ajtajára mutatva): - És íme!

A szobába bejön egy nagymellű, fiatal, attraktív nő, nagyon csinos ruhában. Odasétál a bácsi ágyához, miközben a családtagok észrevétlenül kiszállingóznak a szobából. A fiatal nő végigsimít a bácsi egyik kezén.

Fiatal nő: - Jó napot, hercegem! A rokonai megkértek engem, hogy egy kicsit törődjek magával…

Bácsi (hüledezve): - Ezt hogy értsem?

Fiatal nő: - Ahogy szeretné…

A fiatal nő elkezdi kigombolni a blúzát, majd egy-két gomb kigombolása után megfogja a bácsi egyik kezét, és a blúzára (az egyik mellére) teszi.

Fiatal nő: - Mi az első kívánságod hozzám, szépfiú?

A bácsi ledöbben, a szabad kezével a (saját) szívéhez kap, majd hirtelen fulladozni kezd.

Fiatal nő: - Na, mi az, elakadt tőlem a lélegzeted, kis herceg?

A bácsi a fulladozó roham után ernyedten hanyatlik az ágyra.

Fiatal nő (felkiált): - Úristen, ez a bácsi meghalt!

A kiáltásra beszalad a szobába az eddig kint várakozó középkorú férfi (a bácsi fia):

Középkorú férfi (a fiatal nőhöz): - Most menjen gyorsan. Tessék, itt a sikerdíja…

A középkorú férfi egy kis köteg pénzt ad át a fiatal nőnek, és kitessékeli a szobaajtón. Utána a férfi odalép a bácsihoz, megpróbálja kitapintani a pulzusát, sikertelenül.

A szobába belép a középkorú nő (a bácsi menye).

Középkorú nő: - Mi történt?

Középkorú férfi (a bácsira mutatva): - Meghalt!

A középkorú férfi hirtelen előveszi a mobiltelefonját, és tárcsázni kezd.

Középkorú nő: - Akkor a mentőket már hiába hívod…

Középkorú férfi: - Az ügyvédnek telefonálok, hogy keresse ki apa végrendeletét. Meglesz az a tőkeinjekció a cégnek…

Vége

- Nem veszi fel a fiam a telefont! A fene essen belé, meg az unokámba is! Hogy nem tudnak meglátogatni, mert mindig csak a munka, a robottervezés! Hogy mostanában ez lett a divat. Pedig az én időmben még csak nem is volt ilyen szakma! Egyszerű gépek voltak csak, nem robotok!

- Ne mérgelődjön, Annus néni! Árt a szépségének!

- Hogy maga milyen aranyos, nővérke! Mindig megnevettet…

- Muszáj, mert különben mindig mérgelődne a fia és az unokája miatt. Ők (is) sokat dolgoznak, nem tudnak folyton itt lenni maga mellett. Amennyire tudom, fontos beosztásban dolgoznak mindketten: tervezőmérnökök. Ők alakítják a jövőt, Annus néni!

- Mit érdekel engem a jövő! Engem a jelen érdekel! Hogy legyen, aki segít nekem itt és most!

- Erre itt vagyok én, Annus néni! Hát nem segítek magának eleget?

- De igen, nővérke! Maga többet ér nekem, mint a fiam meg az unokám együttvéve. Lehet, hogy magára hagyom a vagyonomat.

- Szó sem lehet róla, Annus néni! A fia és az unokája sokat tesznek az emberiségért: folyamatosan fejlesztik a robotokat, hogy azok szükség esetén pótolják a kiöregedett vagy elvándorolt szakembereket a munkaerőpiacon.

- Ez rajtam nem segít! Maga az, aki segít rajtam, nővérke, nem azok a mihasznák! Maga az egyetlen vigaszom, kedves… mi is a neve, nővérke? Elfelejtettem!

- TS652-es vagyok, Annus néni. A fia és az unokája által legutóbb fejlesztett egészségügyi ellátórobot….

 - Nem tudom, hogy jó ötlet-e a Mauzóleumot robotokkal felépíttetni?

- Olcsóbban jön ki, mintha mi csinálnák.

- Az igaz, de akkor is. Ezek a robotok még nem állnak olyan fejlettségi szinten, hogy a szükséges pontossággal dolgozzanak.

- Ne aggódj, a kivitelezési terveket mi készítettük, ők csak a végrehajtók. Nem lesz semmi baj. Szerintem a Mauzóleum sokáig fent fog maradni, még ha ezek a kezdetleges robotok készítik is. Különben is, első a költséghatékonyság!

- Jól van, értem én. Mondjuk, az biztató, hogy a jövő robotjaiba fejlettebb tanulási funkciót terveznek beépíteni. Így „fejleszthetik” önmagukat, s talán idővel még precízebb és olcsóbb munkára lesznek képesek…

- Sőt, talán nagyobb önállóság funkciót is kapnak. Gondold el: egy robot, amely majdnem önállóan dönt és dolgozik… Igaz, ez még a jövő zenéje.

- Mondjuk, azt baromságnak tartom, hogy önálló elnevezésük legyen. A robot az robot, akárhogy nevezzék is. Ugyanígy hülyeségnek tartom a készülő Mauzóleum átnevezését is.

- Nem értem, hogy mi bajod ezzel. Annyi lesz csak a különbség, hogy eddig azt mondtuk: „A robotok építik a Mauzóleumot.”, ezután pedig azt mondjuk, hogy „Az emberek építik a Piramist.”.

- Jó napot! Csak pár percem van Önre. Mit óhajt?

- Jó napot, rendőrfőnök úr! Köszönöm, hogy fogadott. Rendkívül fontos ügyben keresem.

- Mi annyira fontos, hogy azonnal, soron kívül beszélni akart velem?

- Az Elnökről van szó.

- Mi van vele?

- Tudomásomra jutott, hogy merényletet terveznek ellene. Meg akarják ölni!

- Szerintem Ön rémeket lát. Egyébként találkozott már valaha az Elnökkel?

- Hogy jön ez ide? Egyébként még soha nem találkoztam vele.

- Nos, nekem már volt szerencsém egyszer beszélni vele. Rendkívül kedves, figyelmes ember. Amikor beszél valakivel, akkor abban a szent pillanatban az illető ügye a legfontosabb a számára, teljes figyelmével az aktuális beszélgetőtársára koncentrál. Amellett rendkívül rendes ember hírében áll.

- De miért mondja ezt el most nekem?

- Arra akarok utalni, hogy az Elnököt mindenki szereti, aki csak ismeri. Talán az is, aki még csak a tévében látta. Honfitársaink mindegyike büszke rá, hogy ő az Elnökünk, a külföldi ellenséges ügynököket pedig még idejében lekapcsolja a Biztonsági Szolgálat.

- De hát tényleg meg akarják ölni!

- Ne keltsen felesleges pánikot! Higgye el, Kennedy elnök teljes biztonságban van…

Az afrikai Nap lassan lebukott a füves szavannák látóhatára mögött, s előbb sötétedni kezdett, majd kisvártatva szinte teljesen sötét lett – a feketének tűnő égbolton nem látszott más, csak a Hold és itt-ott a csillagok.  

A vadászcsapat tagjai körbe ülték a tüzet, és annak – nem túl távolra világító - fényében anekdotáztak: arról meséltek, hogy kivel, milyen életveszélyes kaland esett meg eddig. Volt, aki épphogy elkerülte egy mérges kobra halálosnak szánt harapását, mást lubickolás közben támadott meg pár vad piranha, és bár megmenekült, de máig magán viseli az akkor szerzett sebek nyomait. Olyan is akadt, akit egy oroszlánvadászat során egy – csak félig leterített - hím oroszlán sebesített meg a lábán, de a csodával határos módon megmenekült, bár máig biceg.

Amikor végig értek, és mindenki elmesélte a maga igaz (vagy csak félig igaz) megmenekülős sztoriját, egy kis néma csenddel megemlékeztek azokról az egykori vadásztársaikról is, akik nem voltak ilyen szerencsések: akik bizony otthagyták a fogukat egy-egy szerencsétlen kimenetelű kaland során. Sok olyan néhai ismerős, barát neve hangzott el, akik most nem lehetnek a többiekkel itt, a tűz mellett.

A sztorizgatás és az elhunytakra való megemlékezés után – régi vadászszokás szerint – a mostanra már nem lobogó, hanem inkább erősebben parázsló tűzön megsütöttek egy kisebb mennyiségű húst a legutóbbi vadászzsákmányból, s jóízűen megvacsoráztak belőle – hosszú napjuk volt, rendesen elfáradtak, nem csoda, hogy mostanra majdnem mindenki megéhezett. Persze, volt, aki inkább gyümölcsöt evett (úgy látszik, már a vadászoknál is kezd divatba jönni a vegetáriánus életmód, ami – valljuk be őszintén – az ő esetükben elég hülyén hangzik).

Akik viszont ettek a húsból, azok szinte mindannyian csak dicsérni tudták: a csapat vezetője, akit a többiek maguk között csak „fővadásznak” hívtak, mindig remekül tudta fűszerezni a sülteket – nem volt ez most sem másként, aki evett a sültből, kis túlzással mind a tíz ujját megnyalta utána.

A vacsora végén a fel nem használt (meg nem sütött) húst sóval tartósították, mert az afrikai melegben az étel nagyon gyorsan romló dolog, s önmagában nem bírja ki a hosszú ideig tartó tárolást és/vagy szállítást. A megsütött, de el nem fogyasztott maradék húst a tűzbe dobták – holnap majd a vadak megeszik. (Mint tudjuk: a hiénák nem válogatnak.)

A csapatból egyetlen embernek nem tetszett a vacsora: a legidősebb vadász, a némileg foghíjas, öreg bennszülött - a maga részéről teljesen érthetően - arról panaszkodott, hogy ez a misszionárius bizony nagyon rágós volt…