Fűtésszezon

Aznap délután a feleség – aki azon a héten a munkahelyén éjszakai műszakban dolgozott – azt mondta a férjének:

- Nyugodtan lepihenhetsz, a munkába indulás előtt még teszek a kályhára, és elzárom, amikor kell, hogy neked ma már ne legyen gondod rá.

A férj hálásan ledőlt az ágyra, még egy kicsit tévézett, aztán pár perc múlva már aludt is. A nő állta a szavát: alaposan megpakolta fával a szobában lévő, lobogó tűzzel égő cserépkályhát, talán még jobban is, mint szokta és nem sokkal később ígéretéhez híven el is zárta a kályhát – de valahogy sokkal hamarabb, mint ahogy teljesen leéghetett volna a fa a tűztérben.

A nő ezután fogta a kistáskáját, kilépett a szobából az előszobába, gondosan becsukta maga után a szobaajtót, és elindult dolgozni.

Az éjszaka folyamán a nő végigdolgozta a műszakot, és kivételesen nem volt elégedetlen a munkával és a kollégákkal, sőt másnap reggel igen vidáman érkezett haza. Ahogy – egy aktuális slágert dúdolva - belépett a házba, jó szokása szerint tárva-nyitva hagyta maga mögött az előszoba udvarra néző ajtaját, a szokásos reggeli szellőztetés címén. Ahogy a szoba ajtaját is kinyitotta, megcsapta az orrát a szoba állott, meleg levegője –  a nő ilyennek képzelte a szénmonoxidot, ha annak lenne szaga. A biztonság kedvéért a szobaajtót is teljesen nyitva hagyta, és gyors léptekkel odament a szobában az ágyon mozdulatlanul fekvő férjéhez. A férj alvó pozícióban feküdt – ahogy a felesége előző este hagyta – de most nem lélegzett. A nő egy tizedmásodperc alatt megbizonyosodott arról, hogy a férje halott, és gyorsan kiszaladt a szobából az előszobán át az udvarra. Ott kifújta magát, majd előszedte a telefonját és nyugodtan beütötte a rendőrség hívószámát. Ahogy a vonal végén felvették a telefont, a nő hadarni kezdett: „Halló, azonnal jöjjenek ki hozzánk! Azt hiszem, a férjem meghalt!”

A nő még megadta a nevet és a címet, majd letette a telefont. Ahogy a tárva-nyitva álló ház mellett, az udvaron várt a járőr megérkezésére, még emlékeztette magát, hogy el ne felejtse: a rendőröknek azt kell vallania, hogy előző este a férje tüzelt a kályhában, különben ugrott az életbiztosítás…

 


Tovább 0

Maraton

- Nem tudom, hogy végig bírni fogom-e… – sóhajtott az idősödő férfi, a másnapi maratonfutásukra célozva.

- Ne aggódj, maximum a felénél abbahagyjuk! Csak addig futunk, ameddig bírod! – vigasztalta a férfit fiatal, sportos alkatú felesége.

Másnap ők ketten is felsorakoztak a városi maraton rajtvonalánál. Az induláskor egy kicsit lemaradtak a mezőnytől, de azért derekasan igyekeztek ők is viszonylag jó időt futni – a nő könnyebben, a férfi kissé nehezebben. Már percek óta futottak, amikor a férfi hirtelen erős szorítást érzett a mellkasában – fulladozni kezdett, majd lerogyott a földre. A fiatal feleség látta, hogy baj van, ezért megállt, és integetni kezdett a futókat kísérő mentősöknek, akik azonnal odasiettek, de már nem tudtak segíteni a férfin: mint később kiderült, szívroham végzett vele.

A fiatal özvegyasszony többé nem futott: az ismerősöknek, családtagoknak azt mondta, hogy a férje halála miatt nem fut, mert rossz emléke maradt a futásról. Pedig ez csak félig volt igaz: a férje halála nem az ok volt, hanem a cél – a nő eddig is csak azért futott és „futtatta” a férjét, hogy egyszer s mindenkorra megszabaduljon tőle.

 


Tovább 0

Hideg napok

A férfi aznap délután is a kocsmába indult, mint máskor is, gyakran. Amikor felvette a kabátját, és elköszönve a bejárati ajtó felé indult, hogy kimenjen, a felesége durcásan nem szólt semmit – sőt, inkább felhangosította a tévében az időjárásjelentést, hogy ne is hallja, ha férfi valami mentegetőzésfélét mondana, amiért faképnél hagyja. A tévé most harsogott, még a szomszédok is hallhatták, hogy a meteorológus kemény mínuszokat jósol éjszakára és a következő napokra.

A délután gyorsan eltelt: a nő abbahagyta a tévézést, rendet rakott, elmosogatott, elolvasta az újságot, aztán megint tévézett egy kicsit, és már este is lett – de a férfi még mindig nem érkezett haza. A nő megvacsorázott, aztán lefürdött, majd – alváshoz készülődve – a hitvesi ágyban elkezdett olvasni egy romantikus regényt. Lassan éjszaka lett, de a nő férje még mindig nem érkezett haza. Az asszony már szinte a teljes könyvet elolvasta, amikor az utcai, leeresztett redőnyű ablakon keresztül nótaszót hallott: a férje volt az, a ház előtt teli torokból énekelte a „Kicsiny falum, ott születtem én…” kezdetű dalt. Amikor abbahagyta, hangosan beszélni kezdett csak úgy magának, de a vékony, régi, szimplaüveges ablakon behallatszott az is: - De kicsi ez a kulcslyuk, hogy nem találok bele… A fene egye meg, az az utolsó feles már nem kellett volna… De fáradt lettem hirtelen, lefekszem ide, a kapu elé…

A feleség a hitvesi ágyban minden szót hallott, de nem mozdult. Illetve de: lerakta az éjjeliszekrényre az eddig olvasott könyvet, lekapcsolta az ágy melletti kislámpát, és befordult a fal felé.

Másnap reggel frissen ébredt. Felvette a köntösét, és elindult kifelé, hogy kinézzen az utcára. Közben arra gondolt, hogy az elmúlt pár órahossza már biztosan elég lehetett egy emberi testnek, hogy végzetesen kihűljön.

 


Tovább 0

A következő reggel

Előző nap sem vitáztak, pedig lett volna rá okuk: a férj akkor jelentette be a feleségének,  – halkan, hogy a tízemeletes panelbeli szomszédok meg ne hallják -, hogy el akar válni, és másnap már el is költözik: már jó előre, titokban kibérelt egy kis belvárosi lakást, ahova mehet. A feleség látszólag higgadtan fogadta a dolgot: ő sem akarta, hogy a magánéleti válságuk a ház témája legyen, úgyhogy nyelt egyet, és csak annyit kérdezett – szinte suttogva - a férje tétova hebegése-habogása után: - A döntésed végleges?. Az igenlő válasz után aznap ugyanúgy folytatták az életüket, mint eddig: mindketten elmentek dolgozni, végigrobotolták a napot, este pedig közösen megvacsoráztak. Csak a vacsora, és az esti fürdés után látszódott, hogy másnaptól különválnak útjaik: csak a feleség feküdt a közös hitvesi ágyba, a férje a vendégágyon vetett meg magának.

A következő reggel a feleség arra ébredt, hogy a férje már fent van: nagyban pakolta a cuccait egy utazótáskába. A feleség úgy tett, mintha még aludna, és félig lecsukott szemmel nézte a férjét, ahogy az lelkesen készül új életére. A férfi már előre boldog volt, most már gyönyörűnek érezte az életet, önmagát pedig újra szabadnak. Most már mindenben meglátta a szépet, a jót, s pakolás közben megállt egy kicsit, hogy gyönyörködjön az ablakon át látható napfelkeltében. De ez nem volt neki elég: ki is nyitotta az ablakot, hogy beszívja a reggeli friss – s az ő számára most már: szabad – levegőt, és az ablakon derékig kihajolva jólesően nagyot szippantott belőle.

Ez volt az a pillanat, amikor az ablak melletti hitvesi ágyban fekvő feleség úgy érezte, hogy most eljött a soha vissza nem térő alkalom: hirtelen, egy hang nélkül felült az ágyon, odahajolt az ablakból szinte teljesen kihajoló férjéhez, és két kézzel egyszerre lökött rajta egy nagyot. A feleség minden keserűségét, csalódottságát beleadta ebbe a lökésbe, és nem hiába: a férje átbukott az ablakpárkányon és kizuhant sokadikemeleti lakásukból. Egy hosszú másodpercig hallatszott hangos ordítása, aztán csend lett.

A feleség várt egy kicsit, nagy levegőt vett, és odament a bejárati ajtóhoz: szép lassan kizárta, kinyitotta, egy határozott mozdulattal kilépett rajta, majd a lépcsőházban az emeleti szomszédok ajtajaihoz rohanva dörömbölni és zokogva kiabálni kezdett:

- Segítség, segítség! Szegény, drága férjem véletlenül kiesett az ablakon!

 


Tovább 0

Másnap

- Úgy innék valamit! – sóhajtotta az asszony – a férje számára is jól hallhatóan – este, lefekvés előtt vidéki házuk hálószobájában.

- A hűtőben van sör. Hozzak neked egyet? – kérdezte tőle nem túl meggyőzően a férje.

- Az nem kell. Én inkább bort innék… - felelte a nő.

- Bor most nincs fent. Tudod, hogy nemrég volt a szüret, most forr a bor a pincében. Veszélyes lemenni, akár egy-két perc ottlét is halálos lehet… - mondta a férj.

- Ó, neked tíz másodperc is elég lenne, hogy felhozz valamelyik, óbort tartalmazó hordóból egy keveset! Hiszen mindig nagyon gyors vagy… - sóhajtotta az asszony.

A férje nyelt egyet, majd nagy nehezen bólintott: - Na, jól van. Majd sietek… - ezzel elindult a pincébe. Egy-két perc múlva a felesége utánaszaladt, és a pinceajtóban megállva lekiabált a pincében ténykedő férjének: - A tavalyi borból hozol?

A férfi felkiabált: - Hát persze! Már éppen viszem is!

A nő visszakiabált neki: Hozz inkább a tavalyelőttiből! Az finomabb…

A férfi elkáromkodta magát, de azt kiabálta: - Jól van, akkor a másik hordóból viszek neked!

Pár másodpercig csend volt, aztán hirtelen egy puffanás hallatszott a pincéből. A feleség fent, a pinceajtóban várt egy keveset és közben fülelt, de a pincéből ezután már egy hang sem hallatszott fel. A nő a rövid várakozás után visszament a hálószobába, lefeküdt a hitvesi ágyba, és olvasni kezdett egy romantikus regényt. Kb. félóra olvasás után lekapcsolta az ágy melletti kislámpát, és befordult a fal felé.

Másnap reggel a feleség kipihenten ébredt. A férje nem volt mellette. A nő ráérősen felvette a telefonját és elkezdte tárcsázni a rendőrséget. Amikor a vonal végén felvették a telefont, az asszony gyorsan, jajveszékelve azt hadarta:

- Halló, kérem, azonnal jöjjenek ki hozzánk!  A férjem nem aludt itthon – nem tudom, hogy hol lehet. Eddig még soha nem maradt ki ilyen sokáig, ezért nagyon aggódom! Kérem, segítsenek!

A nő még megadta a nevet és a címet, és letette a telefont. Ezután kiment a konyhába, a hűtőből kivett egy sört, kibontotta, és jólesően kortyolt belőle egy keveset.


Tovább 0